44. rész: Az áruló

Amikor már kezded úgy érezni, hogy minden rendben van, hogy végre helyrezökken az életed... akkor csap be a villám. 
 Emlékszem, azon az estén nagyon boldogok voltunk. És a következő napokban is. Hiába mondtam Niallnek, mégsem maradtunk sokáig Mauránál. Meglátogattuk a családja többi részét is. Az apukáját, akit már elsőre sokkal szimpatikusabbnak találtam, mint a volt feleségét. Talán, mert őt nem az érdekelte ki vagyok, és honnan jöttem, hanem hogy boldoggá teszem a fiát. Igazán barátságos és humoros férfit ismerhettem meg személyében. Sokat beszélgettem és nevettem vele, eléggé megkedveltem már ezalatt a rövidke idő alatt is. Mondta, hogy szívből örül annak, hogy Niall megtalált engem, mert neki tényleg ilyen lányra van szüksége, nem hírességekre. Ő egy egyszerű, szerény fiú, aki jobban előnyben részesíti az átlagos, természetes dolgokat, mint a fényűzést. Jó volt ezt így a szájából hallani.
 Végre megismerhettem a kis Theot is, Niall unokaöccsét, aki egy haláli kiskölyök. Nem értette hogyan került a pocakomba a kisbaba, és folyton azt kérdezgette, hogy megettem-e. Már az elején biztosítottam róla, hogy erről szó sincs, és habár láttam rajta, hogy valamennyire megnyugodott, de azért még gyanakodva méregetett és időnként odaszúrta a kérdést. Ezzel elvoltunk egy darabig. Aztán végül hamar rájött, hogy nincs mitől tartania, sőt, felettébb jó játszótárs tudok lenni. Ha akarok. Ezt ő mondta nekem. Meg azt is, hogy majd ő idomít, mert meg kell tanulnom, hogyan kell játszani a kisbabával, ha végre kiszabadítják onnan. Ezt úgy adta elő, mintha hatalmas szívességet tenne azzal, hogy "megtanít játszani", de igazából csak örült, hogy végre valaki csak rá figyel. Kétéves létére rettentő sokat beszélt. Ami azt illeti be sem állt a szája, ha egyszer belelendült. Ebben nagyon emlékeztetett Niallre. Sok-sok türelemmel  és figyelemmel fordultam felé, néha megjátszva a tudatlant, hadd magyarázza el mégegyszer. Például, hogy hogyan kell egymásra pakolni az építőkockákat, azt nagyon "nem értettem". Ott feladta velem a küzdelmet, felpattant a játszószőnyegről és elrohant kakaóért. Úgy határozott, ezt most megérdemli ennyi fáradságos munka után, és igaza is volt. Figyeltem ahogy a konyhába menet nekiütközik Niall lábának, és popóra is huppant volna, ha amaz nem fogja meg. 
- Hova olyan sietősen kishaver? - borzolta össze a kisfiú rengeteg szőke haját. 
- Kakaót akarok! Útban vagy Niall bácsi!
- Jól van, jól van, megyek már - nevetett Niall a türelmetlenkedésén. - Megcsináljam?
- Neeem! Azt csak anya tudja hogyan kell. Meg azt sem tudod hol van Conny.
 Niall nem kérdezhetett rá ki az a Conny, mert a kissrác addigra már ott sem volt. Inkább odajött hozzám, és felsegített a földről. 
- Figyeltelek titeket, nagyon jó anya leszel. Hihetetlen mennyire ösztönösen jön belőled, hogy hogyan bánj vele. Szerintem ilyen hamar még senkit sem kedvelt meg. Látod milyen önfejű és csökönyös.
- Az biztos - kuncogtam fel. - Szerintem még mindig meg van róla győződve egy kicsit, hogy megettem a babát.
  - Jól gondolkozik a kölyök - töprengett el, szerintem az evésen. - És nem áll messze az igazságtól... csak éppen ezt pont fordított irányba rakták beléd, mint a kaját.
 Pajkosan rám mosolygott megemelve a szemöldökét. Látszólag már nem érintette annyira meg a dolog, hanem helyette a múlt éjjelekre gondolt, amikor ő is belekóstolhatott az alulról pakolgatásomba. Nekem is beindult a fantáziám és jólesően pörgettem végig emlékeim képkockáit. Odahajoltam hozzá, az alsó ajkába haraptam, majd óvatosan csak annyit suttogtam.
 - Szeretném, ha egyszer te is igazán megraknál.
A teste megfeszült szavaim hallatán, a tekintete egyszerre tükrözött megdöbbenést, vágyat és örömet. Hagytam lógni a kétértelmű mondatot a levegőben és inkább azt tettem amit diszkréten mások előtt is csinálhattunk... legalábbis azt hittem, amíg szét nem választott minket Theo hangja.
- Pfúúj! Csócsolóznak, milyen undika máj!
 Mellettünk ácsorgott, úgy nézett fel ránk, hogy a szájából kilógott egy tehenes cucclisüveg, az tompította beszédét. Máris fény derült a rejtélyre, hogy ki is az a Conny. Vagy éppen mi.
Nem bírtuk ki nevetés nélkül azt az aranyos gyermeki ártatlanságát.
 A szülei éppoly tündériek voltak, mint ez a fiú. Niall bátyja, Greg, látszólag különösen kötődött fiatalabb testvéréhez. Jó volt nézni, ahogy kibeszélik a saját témáikat, olyan önfeledten és természetesen, mintha ez minden vasárnap így történne. Elgondolkoztattak az idő furcsaságán. Mert habár viszonylag nagy volt köztük a korkülönbség, mégis egyenjogú társként, felnőtt férfiként tudtak egymással társalogni. Mert azok is voltak. De szinte láttam a lelki szemeim előtt a jelenetet, ahogy talán még nem is olyan rég, mindenen összekaptak. Ahogy a kicsi Niall még mindig játszani akar a bátyjával, de az lerázza magáról, mert ő már nagyfiú. És amikor már Greg próbálta bölcs tanácsokkal ellátni, Niall nem hallgatott rá, mert egy makacs kamasz volt. De most már mindketten férfiak, és szívet melengető volt látni, mennyire  összeértek és tudják értékelni a másikat. A testvéri szeretetet, amit sajnos én egykeként sosem éltem át.
Amíg a fiúk kielemezték a golfot, a focit, meg egyéb pasis dolgokat, addig mi Denise-el belevetettük magunkat a csajos témákba. Mint tudjátok nem igazán vagyok az a sminkekért, és ruhákért sipítozó tipikus lány, de itt nem is volt baj, mert hamar kiderült, hogy őt is jobban érdeklik az élet egyéb és többnyire fontosabb dolgai. Hasznos tanácsokkal látott el gyereknevelés téren és kérdezte, hogy kiegyensúlyozottan élek-e és ugye nem foglalkozom a médiával, mert a nyugalom felettébb fontos ebben az állapotban. Mondtam neki, hogy kezdetben voltak nehézségek, de ezek mára már mondhatni teljesen megoldódtak, és minden a legnagyobb rendben. És milyen irónikus az élet: akkor még fogalmam sem volt, hogy erre a mondatomra még aznap rá kell cáfolnom...
 Hihetetlen, hogy akár csak egyetlen telefonhívás is hatással tud lenni a jövődre. Egy telefonhívás, és megtudod, hogy a gondosan építgetett homokvárad nincs többé. Egyetlen hívás, és rájössz, hatalmasabb bajban vagy, mint valaha... amiből félő, hogy már nincs kiút. Legalábbis veszteség nélkül...
És megcsörrent az a rohadt telefon... Pedig szurkoltatok, hogy ne tegye ugye?
Niall mit sem sejtve nyúlt a zsebe után. Hát persze, ki gondol egy ártatlan hívásnál rögtön a legrosszabbra? Csak a paranoiások. De ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy én már ott tudtam. Azt pontosan nem, hogy mi fog történni, de az előérzeteim rosszat súgtak. Nagyon rosszat. Pedig reménykedtem az ellenkezőjében... de mégis mit vártam? Így is túl sokáig voltunk boldogok, nemde?
Szórakozottan húzta el a Zayn neve alatt világító zöld ikont a képernyőn.
 - Hello Z! Mizu? - hangja könnyed volt, arcán örömteli mosoly. De nem sokáig. Másodperceken belül ráfagyott, a szeme elkerekedett és elfúló hangon csak ennyit tudott kipréselni: - Kihangosítalak. Mesélj el mindent.
 - Szia Kam, meg aki még ott van... - hallottam, hogy ideges. Rettentő ideges. Már itt megfordult velem a világ. - Szóval... Khm... Gáz van.
 - Zayn nyögd már ki!! - kiáltottam rá, nem bírtam a feszültséget, csak tudni akartam. Mégpedig azonnal.
 - Felnyomtak titeket.
 - Mi??
 - Valaki köpött a sajtónak, hogy Harryé a gyerek... Az egész net felrobbant. Hosszú cikkek szólnak rólatok, és a biztos forrásról. Nem tudom ki volt, de csak közülünk lehetett, más nem tudta ezt az információt... Azonnal ide kell jönnötök és összeülnünk. A management még nem tudja, de max órák kérdése... Addig meg kell beszélnünk. Most nem ússzuk meg,  hisz emlékeztek mi volt legutóbb is... és ez annál sokkal nagyobb. Ki kell találnunk valamit... Sok minden forog kockán.
 Bele sem mertem gondolni, mit takarhat az a sok minden, már így is az ájulás határán álltam. Pontosan emlékeztem rá, hogy milyen a Modest haragja, és tudtam, hogy ezzel kijátszottuk az utolsó esélyünket. A szobában néma csend volt, Zayn szavai mindenkinek a fülében csengtek.
 - Harry...? - Niall suttogása is összerezentett.
 - Nem tudom, hogy tudja-e, titeket hívtalak először... de ugye tudod...
 - Tudom...
És ők konkrétan ki nem mondva, de megbeszélték a rémes valósagot.  
 - Rendben... - próbálta összeszedni magát Niall - Induljunk. Köszi Zayn, pár órán belül ott vagyunk. 
 - Gyertek hozzám, addig én megpróbálom összehívni a csapatot. Ha másra nem is jutunk, de azt muszáj személyesen letisztáznunk egymás között, hogy honnan érkezett az a füles. Nincs túl sok lehetőség. 
 Lehetett hallani a hangján, hogy van néhány tippe és borzasztó pipa, még így is, hogy közvetlen nem érinti az ügy. A barátaiért tűzbe menne. Bírtam azt a fiút. 
 - Azt mindenképpen szeretném én is tudni... - válaszolta nem kevésbé bosszúsan a szöszi. - Ezer hála mindenért haver! Sietünk. 
 És bontotta a vonalat. 
Azonnal elköszöntünk a többiektől, akik sajnálkoztak ugyan, hogy ilyen hamar elválnak útjaink, de mint egy híresség rokonai teljesen tudatában voltak a helyzet komolyságának. Nekem is fájt a szívem értük, imádtam a velük töltött időt, de nem késlekedhettünk. Utolsó búcsúzóként Theo apró mancsocskái szorították át a lábaimat. 
 - Ugye jössze még látogatóba Kamilla néni? - nézett fel rám szomorú szemekkel. Azt hiszem tényleg megkedvelt, és én is őt. Talán túlságosan is. Leguggoltam, hogy egyszinten legyen a tekintetünk és utoljára megcsodálhassam azokat az ismerős kék, huncut szemeket.
 - Ígérem kishaver, amint lehet. 
 A legrosszabb érzések egyike bizonytalant ígérni egy kisgyereknek. 
Felegyenesedve még egy búcsúpuszit nyomtam a feje búbjára, majd megfordulva szembesülnöm kellett a kaotikus helyzettel, ami ezután rám várt. 
 Egész úton kattogtam. Egyre csak Zayn mondatai jártak a fejemben.. "honnan érkezett az a füles"
Alapból a tagokat kizártam. Bíztam bennük annyira, hogy tudjam, soha nem tennének ilyet. Nem csak velem, de az egyik legjobb barátjukkal meg főleg. Az meg már külön dolog, hogy ezzel a saját hírnevüket is kockáztatták volna. És Harry...? Ezzel akarná kiharcolni a teljeskörű apaságot, hogy feladja saját magát? Nem elég bátor ilyesmihez... és szeretném azt hinni, megérett annyira, hogy nem sodorna ekkora bajba ennyi embert. 
Niall édesanyja, aki teljes szívéből utál? 
De a fiát nem. Nem okozna gyötrelmet a fiának, akármennyire is haragszik ránk. 
Az én anyám meg nem is tudja az igazságot... szóval ő is kilőve. 
Eleanor úgyszint. Lehet kerültünk összetűzésbe, de nem volt beavatva ebbe a titokba. 
Ellentétben Sophiával...
De akkor már tudtam. Nem Sophia volt. Őt nem úgy ismertem meg. Ám van valaki, akit igen... Csak egyvalaki képes ilyen aljas húzásra.
Valaki, aki féltékeny volt rám.
Valaki, aki nem kapott elég figyelmet. 
Valaki, akit kihasználtak.
Így az a valaki bosszút forralt.
Anna volt az. 

43. rész: Ez a város

 Valóban a fürdőt céloztam meg, muszáj volt hamar lenyugodnom és azt reméltem a hideg víz ebben a segítségemre lesz. Alaposan megmostam az arcom próbálva eltűntetni könnyeim bizonyítékát, de hiába mosta el őket, a vöröslő szempárt nem tudta helyrehozni. Csak néztem a tükörképem a mosdókagylót támasztva miközben magamban folytonosan visszajátszottam Maura szavait. A legrosszabb érzések egyike amikor érdemtelenül vágnak a fejedhez dolgokat... talán csak az borzasztóbb nála, amikor van is valóságalapja. Mikor Niall sziluettje felbukkant mögöttem a tükörben, az én szemem már újra könnyes volt. Mögém lépett és egyetlen, de gyengéd mozdulattal letörölte a könnyeimet és kisimította az arcomba lógó hajtincseket. 
 - Édesem - átkarolva a pocakom fölött, magához húzott a jó meleg ölelésébe, az arcát félig a hajamba fúrta és tükörképünket nézte fáradtan. Pillantása az enyémet kereste benne, szerintem ő érezte magát a legrosszabbul ebben a helyzetben, pedig neki kellett volna a legkevésbé. - Nem mondom azt, hogy minden rendben van és nem gondolta komolyan... mert sajnos ismerem annyira, hogy ő most nagyon is elhiszi amit mondott. Meg fogja még bánni az is biztos, viszont jelen pillanatban így látja a helyzetet. Annyira sajnálom Kami, hogy ezt át kellett élned, bocsánatot szeretnék kérni helyette is! 
 - Nem kell - törölgettem meg a pulcsim szélével én is a szemem. - Nem a te hibád. A családjáért se nem felelős se nem tehet róla az ember. Ezt én nagyon jól tudom. A saját bőrömön is tapasztaltam. 
 - Viszont túl sokáig hagytalak ebben szenvedni. El kell mennünk. 
 - Niall, ne! Anyukádhoz jöttél, aki szeret téged és ritkán lát. Nem hagyhatod itt miattam, amikor kitudja mikor találkoztok legközelebb!
 - De te itt rosszul érzed magad! 
 Ellenben maradásra eltökélt arckifejezésemnek végül ennyivel fejezte be: - Jó, de legalább szellőztessük ki a fejünket egy sétával. Ránk fér.
 - Az biztos - egyeztem bele kérlelés nélkül, hiszen pont ez volt amire akkor a  legjobban vágytam. Egy séta Niallel. Csak ketten.
 Jól felöltöztünk, mert egyre jobban lehetett érezni azt a fagyos, ősz végi levegőt, ami már incselkedve akarta mutogatni a tél közeledtét. Fel is húztam azt a hosszú szövetkabátot, amit eddig az enyhe idő miatt nem volt alkalmam. Nialltől kaptam a koratéli, ámbár már eléggé hideg napokra, nehogy véletlen megfázzak. Illetve megfázzunk. A babára mindig gondolt, még például egy kabát fazonválasztásnál is. Ezért, egy az aljában szoknyaként végződő, lazac színű darabot vásárolt. Ami nem szűk sehol, kényelmesen terül szét a pocakomon, de azért éppen eléggé fed, és a tetejébe olyan aranyosan bájos is. Mint a viselője - mondaná Niall. Hisz ő még akkor is folyamatosan bókolt, amikor már úgy néztem ki, mint egy bálna. Becézgette a hasam, nyugtatgatott, hogy ugyanolyan gyönyörű vagyok a felszedett kilókkal együtt is. Amit nem mellesleg többnyire neki köszönhettem, és az örökös "Nem eszel eleget kettőtöknek!" prédikációjának. Néha túlzásba vitte a törődést, de ennek ellenére oda meg vissza voltam a figyelmességétől. Még mindig ő volt a legcsodálatosabb srác akit csak kívánhattam magamnak.
 Elindultunk az ír kisváros göröngyös utcáin és láttam a szemében a csillogást. Látszott, hogy ez a város tényleg különösen fontos neki. Jobban, mint amennyire az átlag ember tudja értékelni a szülőhelyét. Végigvezetett a kedvenc helyein. Azokon, ahol gyerekkorában oly sokat játszott, azokon, ahol a legrosszabb csínyeket követte el és azokon, ahova csak elvonult a világ elől gondolkodni. Szinte mindhez volt egy-egy apró története és ő mindet el akarta mesélni. Én meg csak hallgattam. Teljes áhitattal, megbabonázva. Mert tudod kedves olvasó, vannak helyzetek, amikor ezerszer jobb hallgatóságnak lenni. Amikor csak jólesően szívod magadba mindazt ami ő. A múltját: a cselekedeteit, a hibáit és a felejthetetlen szép élményeit. Na ez pontosan ilyen volt. És remélhetőleg te is ezt érzed most, amikor ezt a történetet olvasod. 
 A végére hagyta a legfontosabbat. Azt amihez a legjelentősségteljesebb emlékét kötötte. Egy kis erdőt a város szélén. Ahol nem volt semmi, de mégis érezted, hogy minden itt kezdődik. A tiszta, érintetlen természet, ahova már nem nyúlt be az ember romboló keze, ahol beton már nem kényszerítette föld alá a növényeket. Teljesen elvarázsolva léptem be a fák közé. Csak lépkedtem előre és gyönyörködtem. Ahogy a már foghíjas lombkoronák között a fénysugár utat tör magának és az avarra vetül. Ahogy a szél a játékának használja a fák ágait. És ahogy a levelek színei egyszerre élnek ezer árnyalatukban és idézik az elmúlást. 
 - Még mindig ideges leszek, amikor elsétálsz előttem és a pillangók a gyomromban életre kelnek - hallottam magam mögül távoli kiáltását.
Akármennyire is mesés volt a természet, a számomra legnagyobb csoda, az én hercegem a hátam mögött állt. Belepirultam a mondatába és félénk, de egyben sugárzó mosollyal pillantottam vissza rá. A kis sunyi, pontosan tudta hogyan fogok reagálni így a telefonjával a kezében várta, hogy megörökíthesse a pillanatot. Elnevettem magam a ravaszságán.
 - Ez most mire volt jó? - csóváltam meg a fejem bújkáló mosollyal.
 - Öhm, nem is tudom... - úgy tett, mintha erősen gondolkozna, miközben felém sétált, de a szeme mulatott rajtam. Most pontosan azt éreztem, amit az előbb utánam kiáltott. A pillangóim nem akartak békén hagyni. Széttárta a kezét, érzékeltetve válasza nyilvánvalóságát - Talán végre van egy képem rólad? - lepillantott a kezében tartott készülékre és mégjobban elhülyülve megvonta a vállát. -  Ami nem mellesleg tökéletes. 
 - Ahj Niall, töröld ki! Tudod, hogy nem szeretem ha fényképezel... - kezdtem bele a szokásos nyafogásomba, mire csak az orrom alá nyomta a telefont. 
 Valóban egy jól sikerült kép lett. És teljesen őszinte. Ügyesen elkapta a pillanatot, ahogy félig hátrafordulva mosolygok rá. Bátortalanul, zavarba jőve, de totálisan szerelmesen. A szoknyás kabátkámmal, meg a háttérben meghúzódó csodás erdővel olyan hatást keltett, mintha most ragadtuk volna ki a képet egy mesekönyv lapjai közül. Mondjuk a Piroska és a farkasból. Kevesebb pirossal és gonosz farkassal. Mert nekem már csak egy kedves bárányom volt, a farkasom elvesztettem útközben...
 A kacagásától tértem vissza a mesevilágomból. Rajtam derült, a kép láttáni reakciómon. 
 - Na, mit mondtam - bólintott elégedetten vigyorogva. Szerette, ha igaza volt. - És most ezt posztolom is Instagramra. 
 Mire megmukkanhattam volna, már kint is volt a kép. Ezzel a felirattal: My beautiful. Úgy vigyorogtam, mint egy vadalma és a világ legboldogabb lányának éreztem magam.
 - Nem tudom miért nem engedted soha és kellett cselhez folyamodnom, hogy egy képet készíthessek rólad - húzott magához, olyan közel, hogy még éppen nem ért össze az ajkunk. 
 - Mert nem vagyok fotogén. 
 - Mondja ezt a lány, aki úgy néz ki egy teljesen spontán képen, mint aki most lépett ki egy mesekönyvből. 
 - Hmm. Nekem is a mesekönyves hasonlat jutott eszembe - merengtem el a dolgon. 
 - Talán nem véletlen. Mert ez az igazság. Olyan aranyosan bájos vagy, mint egy mesebeli hercegnő. Az én hercegnőm.
 Úgy hangoztak, akár az én korábbi gondolataim szavakba formálva. Szájon csókolt amit nem késlelkedtem viszonozni. Csak úgy akartam maradni örökre, egymásba és a természetbe fonódva, megállva a pillanatban. Mert akkor és ott tökéletesen boldog voltam. És ha azt képzelnéd, ennél már nem lehet nyálasabb, akkor el kell szomorítsalak, mert alighogy elmélyült a csókunk, eleredt az eső. 
Niall két tenyerébe fogta az arcom és hevesebben kezdett csókolni. Valahogy jólesett, hogy felvesszük a természettel a ritmust és a békés nyugalomból igazodunk a tomboló, zuhogó esőhöz. Élveztük ahogy folyik le a víz az arcunkon és teljesen eláztatja a hajunkat, miközben átadjuk magunkat a végtelen mámornak amit a másik érintése nyújt. Nem tudom pontosan mennyi idő után és melyikünknek jött meg a józanesze, de egyszercsak tudatosult bennünk, hogy átázott ruhában sokáig lenni nem túl okos dolog. Várandósan meg pláne. Úgyhogy amennyire gyorsan csak tudtunk (a szürkület, az állapotom és az úti körülmények akadályozása mellett) menekültünk haza az eső elől, próbálva menteni a menthetőt.
Amikor már beértünk a ház védelmébe vettem csak észre, hogy úgy vacogok, hogy összekoccannak a fogaim. 
 - Jézusom Kamilla! - szörnyedt el rám nézve. - Tiszta lila a szád! Azonnal nyomás a meleg zuhany alá! 
 - És te? Neked is rögtön szükséged van rá, különben garantált a tüdőgyulladás! 
 - Szerinted érdekel amikor nem csak a tiéd, de a kisbabánk egészsége is veszélyben van?! - kérdezett vissza, megemelve a hangját. - Nem vitázok! 
 - Gyere velem - suttogtam félénken, lesütött pillákkal. - Szükséged is van rá... meg... meg szeretném is.
 - Óó. - Egy meglepett sóhaj hagyta el a száját. - Ha biztos ezt akarod...
 - Biztos - bólintottam határozottan. 
És bizonyára mindkettőnknek ugyanaz cikázott végig az agyán. Hogy ez egy új szint. Még soha nem fürödtünk együtt. Sőt, ami azt illeti még soha nem is láttuk egymást teljesen meztelenül. 
Na akkor ugorjunk a mélyvízbe. Majdnem szó szerint. 

 Niall beeresztett a fürdőbe, hogy ő mindjárt jön, de én addig nyugodtan álljak be a zuhany alá, nehogy megfázzak. Fogalmam sem volt mi sürgős elintéznivalója lehetett hirtelen, mindenesetre rám csukta az ajtót és otthagyott. Megnyitottam a melegvizet, majd elkezdtem lefejteni a néhol teljesen hozzám tapadó ázott göncöket. Vetkőzés közben elkapott egy furcsa, kissé szorongató érzés, miszerint Niall perceken belül látni fog mindent. Végignéztem magamon, a már ruhátlan testemen, és nem mondom, hogy igazán tetszett volna amit láttam. A melleim, mint korábban is említettem, továbbra is aprók maradtak, ellenben a hasammal, ami akkora volt már, mint egy hordó, és ez a kettő undorító kontrasztot alkotott. Szinte képtelenségnek tartottam, hogy ezen bármi izgatót is találjon majd a szerelmem, így önbizalom hiányában, erősen lelombozódva léptem a vízsugár alá. Nagyon jó érzéssel töltött el, ahogy perzselte a bőrömet és hirtelen mindenhol átjárt a melegség. Hátra döntöttem a fejem és hagytam, hogy azon is végig zubogjon és mossa át, amúgy is nedves, de hideg hajamat. Annyira elragadtattam magamat és élveztem a felmelegedést, hogy észre sem vettem, ahogy Niall becsusszant mögém. Már csak a leheletét éreztem meg a nyakamon, amitől az összes pihe égnek állt rajta és a karjait, ahogy hátulról átkarolják méretes pocakomat. Ösztönösen magam elé kaptam a kezem takarva hirtelen, amit csak tudtam. 
 - Ne Kami! - fogta le a kezemet. - Miért takarod el magad?
 - Mert undorító ahogy kinézek. 
 Szokásomhoz hűen zavartan lesütöttem a pilláimat, amit ő szerencsére nem láthatott, de biztos számított rá, ugyanis a következő dolog amit érzékeltem, hogy óvatosan maga felé fordítja az arcom, majd végül az egész testemet.  
 - Kedvesem miért gondolod ezt? - pihegte a szemhéjamnak, lágy puszikkal beborítva mindkettőt. Szépen lassan elindult ezekkel a csókokkal lefelé a testemen. Minden egyes érintésébe beleborzongtam ahogy végighaladt az ajkamon keresztül, le a nyakamon és a kulcscsontom vonalán. - Miért nem találod vonzónak magad? - A szája tovább vándorolt a mellemhez, körül rajzolva azokat a leheletnyi dombocskákat amivel "megáldott" a sors. - A melledet például már megbeszéltük. El sem tudnék képzelni tetszetősebbeket. Őszintén. Tudom, hogy neked bajod van a méretével, de nekem tökéletesen megfelel, főleg, hogy látványban még véletlen sem utolsó.
 Itt jutottam el arra a pontra, hogy teljesen feloldódott bennem a feszültség és elkuncogva magam kinyitottam a szemem. Még pont elkaptam a pillanatot, ahogy Niall elismerően végigmér "mellesleg". Én is bátortalanul levezettem a pillantásom a tökéletes hasán keresztül az ágyékáig és a látottaktól elakadt a lélegzetem. Szó szerint. Magabizos mosolyt villantott rám.
 - Aztán hol is tartottam? - gondolkozott hangosan. - Oh, igen. A pocikád. 
 Leguggolt elém, hogy szemmagasságba kerüljön vele és jó alaposan meg tudja vizsgálni. Igazán szakértő szemmel nézegette az én orvoskám, ami újból nevetésre késztetett. Végül felpillantva rám, közölte a diagnózist.
 - Mondhatom azt, hogy a lelked után ez a kedvencem rajtad? Hisz hogyan ne lenne gyönyörű valami, ami egy igazi csodát, egy új életet rejt? 
 Szeretetteljesen megsimogatta, és azt is elhalmozta puszikkal. Istenem, a könnyem is belecsordult. 
 Majd mikor éreztem, hogy Niall már készül folytatni körútját, hosszasan beszívtam a levegőt, várakozóan, vajon mi fog pontosan történni. 
Igazából mindenre számítottam, csak erre nem. 
 - Szia, pici Adam! A másik apukád most megnézi közelebbről is a helyet ahol készültél, rendben? - kért engedélyt a magzatomtól. Akkorát nevettem, hogy azt egész biztos meghallotta a baba is.
 - Niall, ez egyszerre volt aranyos és nagyon perverz, ugye tudod? 
 Megvonta a vállát, és afféle Niallös csibészes vigyort villantott rám, amit olyannyira szerettem. Lehunyta a szemét majd olyan leheletfinom csókot hintett a szeméremdombomra, hogy szinte alig éreztem, mégis utána villámként cikázott végig a testemen a hatása. Beleremegtem az érzésbe és akaratlanul is halkan felnyögtem. Viszont nagyon úgy tűnt egyelőre beérte ennyivel a nézelődést, ugyanis felegyenesedve ennyit mondott:
 - Hagyjunk az ágyikóba is. 
 Valószínűleg enyhén csalódott fejet vághattam, mert az övé nagyon elégedetten vigyorgott rajtam. 
 - Így ígérgetsz a gyereknek, hogy be sem tartod rendesen? - "sértődtem meg".
 - Ohh, hogy milyen telhetetlenek lettünk hirtelen - szaladt magasra a szemöldöke, jót mulatva rajtam. - Ne aggódj attól nem kell félni, hogy nem tartom be. 
 Jelentősségteljesen kacsintott egyet, majd visszatolt a vízsugár alá, hogy gyakorlatilag ott folytassuk, ahol kint az esőben abbahagytuk. Csupán hatalmas előnnyel, akadálymentesen: ruha nélkül.
 Egészen más érzés volt így megélni. Azt sem tudtam mit érintsek rajta, pedig az összes mozdulatom bőrrel érintkezett. De én egyszerre mindent akartam. Egyik kezemmel a hátába, a másikkal a hajába kapaszkodtam, úgy húztam még szorosabban a csókba. Úgy illettünk egymásba, mint két puzzle darabka, és odalent éreztem, hogy ágaskodó pénisze is próbálja megtalálni a leendő helyét, de a hasam miatti távolságtól nem tudott elég közel férkőzni. A szája úgy határozott, egy kis időre a nyakamat akarja kóstogatni, amit egy csöppet sem bántam, ugyanis az volt a gyenge pontom. Kissé felemeltem a fejem, hogy jobban hozzáférhessen, én meg fogadjam azt a lüktető érzést, ami azt sugallta: még. Niall is hasonlót érezhetett, mert erőteljesen a fenekemre markolt és húzott volna még közelebb, de az már lehetetlenség volt. Inkább engedett a szorításon, ahogy én is, mert muszáj volt egy kis levegőhöz jutnunk. Úgy határoztam a vízzubbonyból is elég volt, így az egyik kezemmel mögé nyúltam, hogy elzárjam a csapot. Felnéztem a gyönyörű arcába, ami egyszerre égett a vágytól, fuldokolt a légszomjtól és csöpögött bele a hajából a víz. Az utobbin könnyen segíthettem, egy mozdulat volt csupán amivel hátrasimítottam, hogy újra a kék tekintete érvényesüljön, ami kezdett megint magába szippantani. Igaz, még én is ziháltam, de megkockáztattam egy lassú, nyugodt csókot, hátha segít a helyzeten. 
Niall egy finomat csapott a hátsómra, előrevetítve mondanivalóját. 
 - Kami, nem akarjuk átcuccolni a csinos kis popsikádat a hálóba, hogy azt is megízlelhessem? Meg, öhm... ami azt illeti, kicsi Niall is nyugtalan már egy csöppet. 
 - Érzem - kacagtam fel, nem kellett mondania, hisz azt is tudtam, hogy nem "csöppet", hanem szinte mindjárt robban. 
 - Csak egyvalamit árulj még el nekem. - kérdeztem rá, ami már az esőre visszaemlékezve szöget ütött a fejemben. - Mi volt az ottani emléked? A legkedvesebb. Azt nem mesélted el. 
 Szarkalábak jelentek meg a szeme körül a kérdésre.
- Hát a mai. Veled. Előre tudtam, hogy az lesz a legszebb. 
 Olyan természetességgel mondta ki, mintha ez magától értetődő lenne. És mégis muszáj volt visszakérdeznem. Mert ez túl szép volt, hogy igaz legyen.
 - Ugratsz?
 De ahogy kiejtettem, már láttam, hogy nem. A szeme sosem hazudott. 

 Néhány perccel később az én szemem viszont sötétbe borult. Hátulról kitakarta a tenyerével, miközben vezetett. Volt egy meglepetése, amit őszintén megvallva nem is sejtettem, a szobájába érve viszont elállt a lélegzetem. Rózsaszirmok mindenhol, amerre csak a tekintet ellát. 
 - Csak, hogy tényleg különleges legyen az első.
 - Istenemkém, ez gyönyörű! - ámuldoztam. - Mióta készülhetsz rá, hogy ellőd.
 - Elég régóta - vallotta be a füle hegyéig pirulva. Megérdemelt rá egy puszit. 
 - Na, gyere, könnyítsünk kicsi Niallön.
  Amúgy hülye megnevezés volt, de azt hiszem már rajta ragadt. Lenyúltam, hogy végigsimítsak az ágyékán, mire a pénisze csak panaszosan és türelmetlenül megremegett. 
 - Kamilla, kérlek ne tegyél ilyen óvatlan mozdulatokat, mert már amúgy is nehezen bírom. 
 Az arca eltorzult, látszott, hogy nagyon koncentrál.
 - Ó, hogy milyen kis gyengék vagyunk - nevettem ki. - Akkor edződjünk meg, mert húzlak még egy kicsit.
 Sejtelmesen mosolyogva megfogtam a kezét és a kényelmetlen, száraz szirmokat lesöpörve belevetettük magunkat a párnák közti gyönyörbe. 
 És aznap este, egymástól megrészegülten, még nem is sejtettük, hogy röpke pár nap elteltével olyan döntés előtt fogunk állni, ami véglegessé teszi a jövőnket... 

 Köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak és türelmesen várnak a részekre! ♡  Várom a kommenteket, hogy milyen élmény volt nektek ezt olvasni. Túl sok volt vagy kevés? Pozitív vagy negatív? Írjátok meg mit gondoltok! 
Puszii F. 

42. rész: Az anyukája nem kedvel engem, pedig ő mindenkit szeret

  Nahát, sziasztok! 

 Nem, ne féljetek nem jön a szokásos szabadkozás és bocsánat kérés áradat. Nem, most nem és már nem is fog... Ez a rész nem csak egy igazán nehéz szülés volt, de az elmúlt több mint két hónapos "nemmegy" alatt rádöbbentem valamire. Hogy már nem vagytok velem. Nem olvassa szinte senki, úgyhogy eléggé lazára fogtam a figurát és volt hogy hetekig hozzá sem nyúltam. Vagy csak sorokkal toldottam meg. Egyik okból, mert ez egy töltelék rész volt, ami soha nem akart befejeződni, amin, a blog történetében először, mondhatni szenvedtem. Most jönnek majd az okos javaslatok, "Hogyha szenvedés ez neked minek csinálod? Csak is örömmel érdemes írni". Ez valóban így igaz, viszont az már egy másik dolog, hogy én még mindig imádom ezt a sztorit és be szeretném fejezni. Úgy ahogy elterveztem. Mert a következőkben jön az a szakasz amire több mint másfél évet vártam, hogy írhassam, úgyhogy nem most fogom feladni! Igen, ez egy összekapart rész lett, amit még csak nem is akartam gyorsan összehozni, mert időközben észrevettem, hogy nincs kinek... Volt egy csúnya koppanásom, amikor fejbe vágott a valóság, hogy a korábbi több százas olvasóközönségem egy-kettőre csökkent. És rendben van, elsősorban magamnak írok, de azért mindig tudott motiválni a lelkesedésetek. Mert a siker az egyfajta löket és megerősítés. És visz előrébb, hogy tudom, izgultok, várjátok én meg majd boldog mosollyal nézem az örömötöket. Mert egy írónak ez a hivatása,  érzelmeket előcsalogatni, legyen az öröm, bánat vagy düh. Igazán szórakoztatni a közönséget, az a mi boldogságunk. Na és akkor vissza is kanyarodtunk oda, hogy miért nem siettem vele... mert csak magamnak minek? Ha egyedül engem érdekel már csak ez az egész, akkor akar befejezhetem fél, egy vagy tíz év múlva is... pont úgy ahogy elterveztem. Vagyis nem pont úgy. Képzeletemben mindig vagy ötvenen reagáltok a végére, szidtok, sírtok, örültök, és köszönitek meg, hogy megírtam nektek, én meg ennek a százszoros hálájával viszonzom. És igen, valószínűleg így is történt volna. Ha egy éve befejezem. Még a csúcson és nem húzom egyre hosszabb kihagyásokkal. De hát így van ez... egyszer fent, egyszer lent. És én csak végig írom itt csöndben, immáron önmagamban, ahogy elindult. 
Ja, hogy mégsem lett ez olyan rövid? Nem így terveztem, csak kijött belőlem. Ha ezeket a sorokat olvasod akkor már ketten vagyunk. Szóval szia! Örülök, hogy jöttél. Érdekel mi lesz a szereplők sorsa? Igen? Akkor nincs más dolgod, mint tovább olvasni! 
Ha nem, az sem baj, elvagyok én itt egyedül.

Fanni



 A privát bulink úgy lett ahogy jósoltam. Fantasztikus hangulat kerekedett és minden pucc nélkül is mindenki jól érezte magát... voltak akik a kelleténél jobban is. Öhm, igen. Louis és Bess néhány pohárka után jobban összemelegedtek, mint tervezték, de Eleanornak erről nem kellett tudnia. Legalábbis Lou szerint. Azt mondta Bess csak egy kaland volt, nem számít semmit és nem akarja megbolygatni a kapcsolatukat emiatt, mert szereti Elt. Én viszont láttam a szemében, hogy ez nem teljesen így van. Az egyedüli igazság az egészben annyi volt, hogy valóban nem akarta elveszíteni Eleanort, de nem azért mert szerelmes, hanem mert egyszerűen csak fél a változástól. Fél felrúgni a mondhatni boldog, békés állandóságot, hiába nem érez már többet a lány iránt baráti szeretetnél, és hiába vonzódik tagadhatatlanul Besshez. Ezért ő mégis hazudik saját magának, mert nem mer szembenézni a legnagyobb félelmével... az ismeretlennel. Igen, íme a spontán, bevállalós Louis lelkének legmélye.
Csak reménykedni tudtam, hogy egyszer megjön az esze és megteszi azt a lépést, amit már rég meg kellett volna, hogy aztán felhívja Besst új esélyt adva az itt berekesztett románcuknak. Őszintén szorítottam ezért, tényleg összeillenének. Mindkettő olyan elviselhetetlenül aranyos. Azt hiszem ez a legjobb jellemzés rájuk.
 Niall és Harry betartották az ígéretüket az orvosnak és attól fogva különösen nagy figyelmet fordítottak rám és az egészségemre. Már-már idegesítően sokat. Ha rajtuk múlott volna tényleg felhízlalnak, mint egy malacot és kényszerítenek az egész napos ágynyugalomra, ám én minden erőmmel tiltakoztam ez ellen. Nevetségesnek tartottam ezeket az "óvintézkedéseket" , és mások segítségével próbáltam jobb belátásra bírni őket, hogy sok amit csinálnak. Nem nyertem meg a harcot, de sikerült kompromisszumokat kötnünk. Például, hogy naponta legalább ötször étkeznem kellett, - amire sosem felejtettek el figyelmeztetni - de mindössze annyit, amennyi jól esett. Viszont amiben teljesen hajthatatlanok voltak, az a végleges koncert megvonás. Kérlelhettem őket akárhogyan, de rettegtek az eset megismétlődésétől, így a turnéból hátramaradt néhány showt a szállodaszobában unatkoztam végig. Mondanom sem kell, hogy nagyon jól szórakoztam ott egyedül miközben a fiaim a színpadon buliztak... Ja hopp, mégsem. Leginkább csak ültem a kanapén túlméretezett 1D-s pólóban, egy könyv vagy egy film társaságában, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy milyen távol is van tőlem most a szöszim. Az első ilyen alkalommal amikor hazajött és meglátta az állapotomat, nemes egyszerűséggel kiröhögött. 
 - Bandás felső? - húzta fel a szemöldökét jót mulatva rajtam. - Szexi. 
 - Jó, na! - kaptam magam elé a karom, eltakarva a cikis szerelésem. - Hiányoztál...
 Megajándékozott a világ legédesebb mosolyával és továbbra is cukkolva bár, de a karjaiba vont.
 - Te is nekem, de akkor sem értem hogyan segít ezen a poló. 
  - Legalább ez az örömöm hadd legyen meg, ha a koncert élményét elvetted tőlem - biggyesztettem le a szám sértődést tettetve. Vagyis többnyire tettetve, de így is megtette hatását, sikerült bűntudatot ébresztenem benne.
 - Kincsem tudod, hogy csak a te érdekedben... - kezdte volna a mentegetőzést, de elhallgattattam. Azért nehogy már ő érezze magát szarul, csak mert vigyáz rám. 
 - Tudom.
 - Amúgy visszavonom a polós beszólást, észvesztő vagy benne - próbálta menteni a menthetőt, én meg csak fejcsóválva elnevettem magam. 
 - Ajánlom is. 
 
 Szerencsére azért nem sok nap telt el így, Niallt várva haza a "munkából", ugyanis közeledett a turné vége. Az utolsó fellépések, az utolsó pörgés. Hogy aztán végre bekövetkezzen a jól megérdemelt pihenés, ha csak egy rövid időre is. A nyugalom, ami mint tudjuk ilyen mértékű hírnév mellett minimális, de mégis egy hangyányival több, mint a turné idején. Ilyenkor van egy kis idejük magukra, az átlagos dolgokra, barátokra, családra. Mindnyájan haza igyekeztek először és olyan jó érzés volt látni az arcukon a kitörő örömöt a rég nem látott otthon gondolatától. Nem bántam, hogy el kell búcsúznom tőlük egy-két hétig, hisz most arra volt szükségük, hogy azokkal a szeretteikkel legyenek akiket ritkán látnak, az én képemet még unhatják sokáig. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor Niall megkért tartsak vele meglátogatni a szüleit. Először igyekeztem udvariasan visszautasítani, mondván, nem akarok zavarni, hadd legyen egy kicsit velük is, de közben magamban majd szétrepedtem a boldogságtól, hogy vagyok neki olyan fontos és bemutat otthon. Ez egy nagy lépés, amit általában csak akkor tesznek meg az emberek, amikor hosszútávra terveznek, és  komolyan gondolják a kapcsolatot. Ahogy ezek szerint Niall is. Megnyugvással és boldogsággal töltött el ez a tény. Természetesen végül örömmel  fogadtam el a meghívást, mindamellett, hogy egy csöppet tartottam is tőle. Mert mi lesz, ha nem fognak engem kedvelni? Ha úgy gondolják nem vagyok elég jó a fiúkhoz? 
Napokig őröltem magamban ezt a félelmet mire már a magángépen ülve ki mertem mondani Niallnek. 
 - Jajj te butus, - nevetett ki édesen, úgy mintha egy kisgyerek lennék, aki épp most mondta, hogy egy szörny van az ágya alatt - már megint hülyeségen kattogsz. Először anyuhoz megyünk, és ő mindenkit bír. Nyugi - simogatta meg a hajam bátorítóan. - Meg különben is. Olyan nincs, hogy téged valaki ne szeressem. Egyszerűen képtelenség.
 Szégyenlősen mosolyogva megforgattam a szemem, majd a kis füllentősnek szelíden az orrára koppintottam. 
 - Elfogult vagy. 
 - Csak szerelmes - húzta csibészes félmosolyra a száját, amit én olyannyira szerettem. 
Az út további részében elővettem a telefonom, hogy kipróbáljak egy új játékot, amit előző este töltöttem le. Az volt a lényege, hogy minél előrébb juttassam a golyót, úgy hogy nem ér hozzá semmihez. Természetesen, mint minden ilyen ügyességi játékban, ebben is béna voltam. Egy óra játék után se sikerült tovább jutnom a második szintnél. Egy idő után Niall is izgalmasabbnak találta a szenvedésem a kezében tartott újságnál, így mivel közönséget is kaptam, a teljesítményem az eddigi botrányosan rossznál is lejjebb esett. Nem telt bele két perc, de a fiú megelégelte amit művelek, és csak úgy egyszerűen kikapta a kezemből a készüléket. 
 - Héé! - háborodtam fel.
 - Neked ez nem megy. Megmutatom hogy csinálják a profik. 
 És mint egy nagyra nőtt gyerek bele is vetette magát a játékba. Zabálni való volt, és kétség kívül jobban illett a kezébe a telefon. Igen ám, de én elfoglaltság nélkül maradtam, így jobb híján beletúrtam a kisasztalon lévő magazin kupacba.
Találomra kihúztam egyet és megvizsgáltam a címlapot. Mi szerepeltünk rajta. Niall és én, amint mosolyogva, egymás kezét fogva elhagyjuk a szállodát. Azt írták rólunk, hogy milyen boldogan várjuk a babát, mennyire sokat nőtt a hasam, és hogy aranyosak vagyunk együtt. Belelapoztam a többibe és elvétve szinte mindben visszaköszöntünk, még ha csak egy megemlítés erejéig is. A gyereket váró párok, az álom sztárpárok és a közönség kedvencek között is ott voltunk.  Hihetetlen volt látni, hogy beszélnek rólunk az emberek és többnyire pozitív jelzőkkel illetnek.  Hogy elfogadnak, szeretnek minket és a közös gyerekünket... 
 - Azt írják: "Olyan őszinték és ártatlanok, jó rájuk nézni, hogy mennyire boldogok egymás mellett..." - hajolt az újság fölé Niall. - Valóban így van? Boldog vagy mellettem?
 - Boldogabb nem is lehetnék. Viszont őszintének és ártatlannak nem mondanám magam. 
 - Én pedig mondanálak. 
 - Niall. 1. Nem a barátomtól várok gyereket. 2. Erről hazudok is az egész világnak. Ez minden csak nem ártatlan és őszinte. 
 - Igen,  amit elmondtál az tény és való. Viszont én is, és az emberek is a személyedről beszélünk. Mert rád nézünk, és egy olyan embert látunk, aki természetes, őszinte, félénk és ártatlan akár egy bárány. Ezt sugározza felénk a lényed. Miért? Mert ilyen vagy. Vannak emberek akiket könnyű rosszul megítélni elsőre, mert csalóka a külsejük. De nem téged. Te pont az a visszahúzódó, aranyos lány vagy aminek látszol. Az meg, hogy voltak dolgok amik kicsúsztak a kezedből természetes dolog, mindenkivel előfordul.
 - Mondjak valamit? - kérdeztem halkan.
 - Na?
 - Te is pont az a végtelenül jólelkű, édes srác vagy aminek még rajongóként megítéltelek. 
 - Egy fiú nem éppen ezt akarja ám hallani - húzta el a száját bedurvázva. - Hanem mondjuk, hogy bátor, férfias, hihetetlen vicces. Nem édes... Pff. Mi vagyok én egy sütemény? - tárta szét a  karját méltatlankodva. 
 - Hmm... hát amilyen finom vagy még az is lehet - húztam magamhoz egy kiengesztelő csókra. - Na de ne rontsd el a pillanatot, inkább örülj, hogy a jófiú kártyát húztad és a badboy megmaradt Harrynek, különben nem így történtek volna az események és nem ülnék itt. 
 - Azért Harry sem panaszkodhat... 
 Nem voltam benne biztos, hogy arra céloz, hogy vele ellentétben Harryvel már lefeküdtem, viszont inkább nem is kérdeztem rá. Féltem a választól. 


 Édesanyja házának ajtajában álltunk kéz a kézben, csomagokkal a hátunk mögött.  A taxi ajtajának utolsó csapódására léptek hangoztak fel odabent. Majd mielőtt bármit is csinálhattunk volna, már meg is pillantottuk a középkorú nőt. 
 - Hát őt meg minek hoztad?! - nem túl kedves de annál őszintébb első mondat hagyta el a száját üdvözlés helyett, miután ajtót nyitott nekünk.
 - Nem is mondtad neki? -  kértem számon Niallt megrökönyödve, ugyanis szerintem nem épp elhanyagolható  dolog engedélyt kérni a szülőtől, amikor vendéget viszünk haza, még akkor is, ha már felnőtt világsztár az adott gyerek. 
 - De... vagyis konkrétan nem. Azt mondtam neki, hogy egy meglepetéssel jövök. 
 - Hát ez aztán a "kellemes" meglepetés - öltött erőltetett mosolyt az arcára  Maura. - Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de akkor hazudnék. 
 Sejtettem miért reagált rám így és nem igazán ért váratlanul a rideg fogadtatás. Felkészültem erre a lehetőségre is, bár pont ettől rettegtem. Hisz valljuk be már az sem az anyák álma, hogy a fiúk ilyen fiatalon egy terhes csajt hozzon haza, nem hogy még más pasitól lévőt. 
 - Anya, miért csinálod ezt?! Nem is ismered! 
 Niallt kicsit kiakasztotta anyja viselkedése, amiért esélyt sem ad nekem, én viszont nem akartam köztük vitát szítani. Nem azért jött haza, hogy veszekedjenek. Ráadásul miattam. Le kellett nyelnem a dolgokat. 
 - Niall hagyd - kaptam el a fiú kezét, hogy magam felé fordítsam és a szemébe tudjak nézni - Semmj baj, én is haragudnék magamra ha a helyében lennék. Ez tök normális reakció egy anyától. 
 Maurához fordultam kézfogásra nyújtva a kezem. 
 - Én viszont örülök, hogy megismerhetem azt az asszonyt aki világra hozta ezt a csodálatos fiút. Kamilla vagyok. 
 Ahelyett, hogy enyhült volna a kedves szavaktól csak mégjobban felhúzta magát. 
 - Az apjának igen! Nem más férfinak, mint egyesek... - forgatta a szemét. - Meg áll az eszem, még szemtelenkedik is - dünnyögte magában ahogy elindult befelé a házba. 
 - Anya fejezd be!! Kamilla kedvesen szólt hozzád! - kiáltott utána dühösen Niall. 
 - Tényleg nem számít Ni - simítottam végig nyugtatóan a karját. - Majd megenyhül ha megemésztette a dolgokat. 
 És elhatároztam, hogy én csak azért is kedves leszek hozzá, hátha rádöbben, túl hamar ítélkezett.
Ám ahogy teltek a napok a várakozásaim ellenére a helyzet nem hogy javult, de erősen romlani látszott. Ott kötött belém ahol tudott és egyszer sem felejtett el elereszteni egy-egy csípős megjegyzést, amikor a helyzet úgy hozta. Természetesen Niall minden alkalommal a védelmembe kelt, ami nem igazán segített egyre lankadó kedvemen és pozitívságomon, főleg, hogy így ők is hajba kaptak. Egyre jobban fájtak ezek a beszólások, mert hiába többnyire ugyanaz volt a mondandójuk, de mindig megtalálta a módját, hogy még az előzőnél is durvább legyen. Bántott, hogy akármit csináltam az neki nem volt jó. Lehettem akármennyire kedves, segítőkész, udvarias figyelembe sem vette, nem változott egy fikarcnyit se a véleménye rólam. Nem látta azt a lányt aki igazából vagyok, csak azt látta bennem aki szerinte tönkre teszi a fiát. És ez fájt. Mert ha kicsit félre rakná azt a negatív és egyben egyetlen dolgot amit tud rólam, akkor talán észre is venné, hogy csakis a legjobbat akarom Niallnek. Hogy pont nem az a típus vagyok akinek a pénze vagy hírneve kell, hanem  egyedül csak a boldogsága érdekel. 
És ha már rám nem is próbál figyelni, legalább azt észre vehetné, hogy a fia végre maradéktalanul boldog. Velem. És ha nem is együtt örülni vele, hisz képtelen rá, de legalább tiszteletben tarthatná az érzéseit. 
De nem. Túl nagy szálka vagyok a szemében, amit ki kell iktatni, mert csak árt...
Egy alkalommal viszont túl messzire ment, és szemembe mondta mindazt amire eddig csak utalgatott. Úgy ahogy gondolta. Nem túl szépen. 
Asztalhoz készülődtünk, így mi hárman. Megvolt a családi idill, meg minden... vagyis igyekeztem minden szavamat úgy formálni, hogy abból ne tudjon kihozni semmit, és mégis sikerült neki... mindig sikerül.
 - Kamilla add ide kérlek a krumpli salátát - szólt hozzám kimérten. Készségesen odanyújtottam, remélve, hogy ennyivel megúsztam. Milyen naiv voltam. 
 - Nem igaz, hogy még ezt sem voltál képes elkészíteni. 
 - De hisz én felajánlottam, hogy... 
 - Igen, én is felajánlottam, hogy nyugodtan visszamehetsz Harryhez és béken hagyhatod a fiamat mégis még mindig itt vagy - vágta oda csípősen, majd negédes mosollyal hozzátette. - Na látod így kellett nekem megcsinálnom a salátát is.
 - Azt sem tudod miről beszélsz! Fogd már fel végre azt, amit az elején is elmondtam, hogy Harry akkor volt neki, egy futó kaland. Ennyi. Ebből becsúszott a gyerek, akit nem volt szíve elvetetni, mi meg közben egymásba szerettünk. És szeretjük is egymást hosszú hónapok óta, Harry pedig azóta képbe sem jött! - még a helyzethez mérve is kissé túl élesen reflektált Niall. Valószínűleg a Harryvel kapcsolatos saját ferdítése érintette annyira érzékenyen. 
 - Igen kincsem, értem. Már az elején is felfogtam, hogy a barátnőd egy ribanc. 
 A levegő megfagyott és úgy éreztem, mintha egy tőrt nyomtak volna le a torkomon. Niall ökölbe szorította a kezét, és láttam, hogy a homlokán lüktetni kezd egy ér. 
 - Hogy mondtad? - szeme szinte nyársalt, de a nő állta a tekintetét.
 - Jól hallottad. 
 - Mondd, te normális vagy?! - dühtől remegve ordított rá anyjára. - Mégis meddig fogod még bűntetni szegény lányt egy olyan dologért, amiért magában amúgy is folyamatosan bűnhődik?? Hibázott és minden erejével azon van, hogy vétkét jóvá tegye, kiteszi a lelkét, hogy neked is a kedvedben járjon, erre te még olyan jelzőket vágsz a fejéhez, amiket sosem érdemelt ki, hogy rá használjanak! 
 - Niall, magadat is és őt is csak áltatod, hogy azt hazudod neki, minden rendben van azzal amit tett.  Nem kell őt ennyire félteni, hadd szembesüljön a csúf igazsággal amit magának kotyvasztott. Mert ti mit modnanátok egy olyan lányra aki 0 ismeretséggel lefekszik valakivel, csak mert híres. Teherbe esik tőle, és nem veteti el, mert abban reménykedik, hogy ezzel sikerül megtartania a srácot. Amikor rájön, hogy igazából hidegen hagyja ő is meg a gyerek is, akkor megpróbál bevágódni a bandatársánál és rávarrni a baba felelősségét is. És mivel az a fiú meg naiv és jószívű, bedől neki és magára vállal mindent a nagyközönség előtt. Nem ribanc? Jobban tetszene az a kifejezés, hogy pénz és sikeréhes érdeklotyó? - undok, gúnyos vigyor terült szét az arcán, mert tudta, hogy ezzel telibe talált. 
Hiába nem volt teljesen igaza, az mindenképpen rosszul hangzott, hogy így látszok kívülről... hogy a szerelmem édesanyja így néz rám. 
Könnyek fátyolozták el a tekintetemet, de nem hagyhattam, hogy előtörjenek. Előtte nem. 
 - Elnézést... ki kell mennem a mosdóba - nem néztem egyikükre sem, csupán leszegett fejjel hátratoltam a széket és csak miután megfordultam nyúltam az arcomhoz, hogy letöröljem az áradatot, ami a másodperc tört része alatt eláztatta . 
Na de jó, fejlődök. Már sikerült nem közönség előtt összeomlanom. Valami haszna csak volt a sok szarnak ami velem történt. Ha ilyen tempóban haladok talán évek múlva nem is bőgöm el magam mindenen. Talán...

Újra levél Niallhöz

Sziasztok! 
Valaki emlékszik még a levelemre Niallnek, amit tavaly a szülinapján fogalmaztam meg? Eddig azt hittem abban minden benne van, és már nem tudok újat írni... Mekkorát tévedtem. Nagyon jó érzés volt újra kiírni magamból az érzelmeimet, és megosztom veletek még így mielőtt lejárna a szülinapja. 
Nem muszáj végigolvasnotok, hisz ez csak a saját belsőmonológom.. a szenvedésem ami nem túl szórakoztató.
Isten éltessen szerelmem! 😭❤


Kedves Niall! 

Tudom, hogy írtam már neked tavaly, de vannak érzések amikre sosem elegek a szavak. Itt vagyunk. Eltelt egy újabb év és te 23 lettél. Tudod mi változott ezidő alatt? 
Semmi. Mindössze annyi, hogy idősebbek lettünk. De ez mégis mit változtathatna meg? Talán azt, hogy megértem és kinőttem azt a reménytelen dolgot, hogy téged szeretlek. Viszont mint egy éve említettem, ez szerintem nem olyan dolog amit ki lehet nőni, hiába próbálkozok vele erősen. Az érzések nem olyanok amiket csak úgy kényünk-kedvünk szerint irányítani tudunk. Pedig mindenki mondja nekem, hogy "Fanni, fejezd ezt be és keress egy elérhető fiút!" De nem értik meg, hogy nem megy! Hogy akármennyire is hülyén hangzik, én érzem, hogy nekem te vagy az igazi. A másik felem, a lelki társam, aki nekem lett teremtve. Ők nem tudják, hogy minden éjjel az ölelésed hiányával alszom el. Hogy minden arcban téged kereslek. Ők nem tudják hogy szeretlek, és hogyha tudnék repülni, hozzád mennék haza.
De vajon te befogadnál-e a szívedbe? Mindig szeretném azt hinni, hogy igen. Szeretném azt hinni, hogy nem vagy felszínes, mint a hírességek többsége. Hogy képes vagy a külcsíny alá látni, és azt előtérbe helyezni ami odabent van. Szeretném azt hinni, hogyha egyszer találkozunk, te is éreznéd mindazt amit én... hogy összetartozunk! De mindez hülyeség, csupán egy húszéves magányos lány  dédelgetett álmai. Hogy is képzelhetek ilyet? Nevetséges még csak a feltételezés is, hogy te, aki bárkit megkaphatsz, pont egy olyan lányt válassz mint én. Lehetetlenség... és mégis. 
Ha a pletyka igaz volt, a lány akinél talán megállapodott a szíved, nem sokban különbözött tőlem. Aranyosnak tűnt, természetesnek, okosnak, és teljesen átlagosnak. És pont ezért küldött a legjobban padlóra... Mert akár én is lehettem volna! Előtte akárhányszor hírbe hoztak egy modellel, csak legyintettem, hogy ugyanolyan vagy mint a többi. De egyik sem bizonyult igaznak, ezzel ellentétben. És ez volt a legszörnyűbb érzés a világon... hogy talán mégis olyan tökéletes vagy mint amilyennek a képzeletemben élsz. 
És ha minden igaz most többé-kevésbé boldog vagy. Pihensz, szórakozol, talán még a szerelmet is megtaláltad. Ez engem is boldoggá kell hogy tegyen, nem igaz? Arról szól a szeretet, hogy a másiknak a legjobbat akarjuk, mégha ez nekünk fájdalmat is okoz. 
Mert fáj... Fáj, hogy mást választ a szíved. Fáj, hogy sosem találkozom veled, akár csak egy érintésre, egy ölelésre... egy csókra. És fáj, hogy mindennél jobban hiányzol az életemből. 
Csak hallgatom a régi zenéket és nézem a mosolyod remélve, hogy csillapul a hiány. 
De nem. Valószínűleg sosem fog és ebbe bele kell törődnöm. Most már csak abban reménykedhetek, hogy így vagy úgy, mint előadó visszasétálsz az életembe, és a hangoddal enyhíted a fájdalmam. Mert a hangod éltet engem, legfőkeppen ez a sor: 
"You never love yourself, half as much as i love you" 
Amit mindennél jobban szeretnék, hogy nekem szóljon...
 Boldog szülinapot édesem! Remélem egyszer ezt élőben is közölhetem veled.
 Addig is, maradok rendületlen képtelen reményben, 

       Fanni

41. rész: Angol és magyar találkozások

Hát persze, hogy végül szólt Niallnek... Alig tértem magamhoz, de ő már rohant felém, mint egy őrült, le a színpadról. 
 - Jézusom Kamilla, mi történt?! Nem ütötted meg magad nagyon? Mennyire vagy rosszul? Hívjak mentőt? Mindenképpen be kell mennünk a kórházba!! 
 Annyira sokkos állapotban volt szegény, hogy attól tartottam végül miatta kell bemennünk a kórházba, nem is miattam. Mert amúgy én tök jól voltam. Komolyan, nem éreztem kifejezetten rosszul magam, max csak egy csöppet gyengének az előbbi oxigénhiány miatt, de semmi olyan ami ekkora aggodalomra adhatna okot. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy a babával is minden rendben van. 
 - Niall, Niall, nyugi! - lapogattam a szintén ájulás szélen áló srác falfehér arcát. - Jól vagyok, csak megszédültem. Ennyi. Menj vissza szépen a színpadra, a rajongóid várnak! 
 - Fenéket megyek! Leszarom őket, amikor kitudja mi okozta az ájulásod. Lehet, hogy valami komoly, kórházba kell vinnelek! 
 - Felfújod - emletem égnek a szemem. - Mondom, hogy semmi... 
 - Ne mondd, hogy semmi bajod!! - vágott közbe élesen. - Azonnal hívom a mentőket!
 Már tárcsázta volna, de kikaptam a kezéből a telefont. 
 - Ha tényleg ennyire ragaszkodsz hozzá, bemegyek veled. De ne tartsuk fel feleslegesen ezért a mentők munkáját. Biztos vagyok benne, hogy annyira azért nem komoly. 
 Jelentősségteljesen a szemébe néztem, tudtára adva a kompromisszumom, de ő még egy darabig fürkészett, hogy vajon jó ötlet-e engedni. Álltam a pillantását, mire egy halk sóhaj jelezte: megadta magát. 
 - Oké, induljunk. De tudsz járni? Ne vigyelek?
 - Niall nem vagyok se haldokló, se rokkant. Persze, hogy tudok menni - nevettem el magam, és óvatosan bár, de felálltam. Ő is felegyenesedett és hiába mondtam neki, hogy nem szükséges, azért támogatólag átkarolta a derekam. Nem hitt nekem. 
Ahogy gyalogoltunk ki a backstage útvesztőjéből újra elkezdett aggasztani a tudat, hogy ilyen ügyesen szétzúztam a szülinapját. Muszáj volt még egy próbát tennem az ügy érdekében. 
 - Kérlek szépen menj vissza! Tudom, hogy nagyon fontos számodra ez az este, én simán kibírok még fél órát! 
 - Semmi sem fontosabb nálad. Megoldják nélkülem. 
 - És a bulid? - néztem fel rá.
 - Ugyanez vonatkozik arra is. 
 - Komolyan képes vagy kihagyni miattam a saját szülinapi bulidat? - hüledeztem, mire ő csak édesen elmosolyodott.
 - Az csak egy buli a sokból, teli idegen emberekkel. Te meg te vagy, az egyetlen és a pótolhatatlan. Még csak gondolkoznom sem kell, hogy melyiket választom. 
 Majd elolvadtam a karjaiban. A kezem az arcélére simult, és hátrafordulva az ölelésében néztem ismét a szemébe.
 - Hányszor kell még megjavítanom miattad a szeretetmérőmet? Mindig kiütöd a mutatóját - mondtam tettetett szomorúsággal lebiggyesztve az ajkaimat, csak hogy egy pillanattal később ő egy csókkal vigasztaljon meg.

 A kórházban a portás úr tájékoztatott minket, hogy késő este lévén kevés orvos tartózkodik az épületben és csak ügyelet üzemel, így mindenképpen várnunk kell, ha nem sürgős az eset. Biztosítottam, hogy nem az, figyelembe sem véve Niall ellenkezését. Én egyáltalán nem bántam az időveszteséget, ám ő még a váróterem felé sétálva is ezen zsörtölődött. Morgott valamit az orvosok felelőtlenségéről, és hogy nem lenne ez ha mentővel jöttünk volna, de én már nem is hallottam szavait, ugyanis minden figyelmem a távoli széksoron üldögélő alakra irányult. Olyan ismerősnek tűnt. Ahogy közelebb értünk rá is jöttem honnan. Pont úgy nézett ki, mint az egyik volt osztálytársam Elizabett, aki még hatodikban kiköltözött Manchesterbe... Várjunk csak. De hisz Manchesterben vagyunk. Vajon tényleg ő az? 
 - Eliza...? - szólítottam meg bizonytalanul. Felkapta a fejét és immáron a telefonja helyett engem tanulmányozott. Kétség sem fért hozzá, hogy tényleg ő az. Ugyanaz a barátságos szempár, ugyanaz az aranyos, mosolygós arc. Csak idősebb lett néhány évvel, felnőtt, ahogy én is. 
 - Kamilla? Tényleg te vagy az? - kérdezett vissza meglepődötten. - Azta. Mit keresel itt? - egy pillanatra Niallre siklott a tekintete. - Ah, hülyéket kérdezek, hisz olvastam rólatok a neten. Olyan cukik vagytok. Gratulálok a kisbabához! Úgy örülök, hogy találkoztunk, olyan régen láttalak! Ajj, most annyira szívesen megölelnélek, csak a kezem... Tudod, olyan béna vagyok, mint régen és elbotlottam a saját lábamban és azt hiszem eltörött. Na mindegy. Látod semmit sem változtam, össze-vissza hadarok mindent és szóhoz sem hagylak jutni - nevetett fel. - Mesélj mi van veletek? 
 Nekem is nevetnem kellett, olyan aranyos volt ahogy dőlt belőle a mondanivaló. Ami a fejében volt azt ki is mondta, ahogy régen. Semmit nem változott, kivéve az akcentusát. Az itt töltött hosszú évek hatására kicsikét törte a magyart, ami nem csoda hisz valószínűleg az anyukáján kívűl nem is a használta senkivel mióta kiköltözött.
Habár teljesen tisztában volt vele ki áll mellettem, Niallnek fogalma sem volt róla ő kicsoda, ezért úgy döntöttem mielőtt belemélyedünk a beszélgetésbe bemutatom őket egymásnak. 
  - Eliza, ő Niall a barátom - mutattam a srácra magyarul prezentálva, majd átváltva angolra eljátszottam ugyanezt. - Niall, ő Eliza egy volt régi osztálytársam. Általános iskolában költözött ide Budapestről, azóta nem láttam. 
 - Csak Bess. Évek óta senki nem hívott Elizának - szólt oda nekem mielőtt odanyújtotta a kezét Niallnek - Szia! Bess vagyok. Örülök a találkozásnak! Bírom a zenéteket. 
 Ahogy Niall elfogadta a kézfogást, megkönnyebbülten felsóhajtott. 
 - Ahh, végre értelmes szavak! Én is örülök, és köszönöm. 
 - Ha gondolod társaloghatunk tovább angolul, hogy te is értsd. Sőt, ami azt illeti én is jobban otthon érzem már magam ebben a nyelvben. Hiába az az anyanyelvem, sajnos gyakorlás hiányában már erősen felejtek -  csevegett könnyedén angolul. Valóban érezhető volt a beszédén, hogy ehhez szokott hozzá, sokkal természetesebben beszélt így, mint magyarul. 
 - Akkor marad az angol - egyeztem bele. - Igazából már én is hónapok óta ebben élek, rá vagyok kényszerülve Niallék miatt, csak Annával használtam néha a magyart.
 - Anna? A legjobb barátnőd? Mi van vele? Még mindig olyan jóban vagytok?
 - Igen... Nem... Nem tudom - huppantam le kicsit elszomorodva az egyik székre. 
 - Hogy érted azt, hogy nem tudod? - ráncolta a szemöldökét zavarodottan.
 - Hát ez egy igazán hosszú történet... - segítségkérően Niallre pillantottam, hogyan tovább, aki csak megvonta a vállát, jelezvén tegyem amit jónak látok. - ...aminek a kezdetén és a végén is Har... 
 - Mi történt? Mit mondtak az orvosok? Úgye nincs komoly bajod?! És a kisfiúnknak??! - futott be Harry teljesen idegbetegen, mintegy végszóra. 
 - Nem voltunk még bent. Bár ha rajtam múlt volna... - forgatta a szemét Niall.
 - Rajtad múlt igen! Mert velem ellentétben téged leengedtek a színpadról!!
 - Hűtsd már le magad! Mégis szerinted hogy nézett volna ki, ha ketten futunk a rosszul lett, terhes barátnőmhöz??
 Bess, aki eddig csak kapkodta a fejét, próválva követni és megérteni a helyzetet, itt feladta, és inkább csak csendben megjegyezte.
 - Azt hiszem ez tényleg egy hosszú történet. 
 Kényszeredetten felnevettem.
 - Nem is képzelnéd mennyire. 
 A folyosó végén a többiek kanyarodtak be viszonylag sietősen, ám amikor meglátták a fiúk általános veszekedésén kívűl nyugodtnak mondható csoportunkat lassítottak a tempón, majd Louis felém kiáltott.
 - Hé, Kami! Látom jól vagy, és Kevin is!
 Na ez az információ már nem csak Bessnek, hanem mindannyiónknak új volt, úgyhogy kérdőn néztünk rá. Ki az a Kevin?
 - Kussolj már! - vágta nyakon Zayn. - Ne ordibálj, ez egy kórház, éjjel van és különben is ki a franc az a Kevin?! 
 - Hazz és Kam gyereke. - Úgy mondta mintha ez magától értetődő lenne. - Én neveztem el így, tetszik ez a név.
 - Miért nevezed el te az én gyerekem? - néztem rá furán, teljesen értetlenül állva a dolog előtt. Habár nem is tudom minek lepődtem meg. Ő csak Louis, nála nem mindig van értelme a dolgoknak.
 - Mert tudom, hogy balfaszok vagytok és még nem is gondolkodtatok rajta, név nélkül meg nem maradhat szerencsétlen kölyök. 
 - Dehogynem, én gondolkoztam! - vágott közbe Harry. - Harry lesz! 
 A csoport tagjai egyenként sóhajtottak fel fáradtan és emelték égnek a szemüket. 
 - Persze, és akkor legyen rögtön Styles is, ha valakinek nem esne le, amit amúgy titkolni akarunk - dörzsölgette idegesen az orrnyergét Niall.
 Harry válaszul csak morgott. 
 - Csak ti akarjátok titkolni... Az apja nevét kéne kapnia...
 Bess mellettem lassan felemelte a kezét. 
  - Tudom, hogy nekem van itt a legkevesebb beleszólásom ebbe az egészbe, és nem is pontosan értem a dolgokat, de én ha a helyedben lennék Kami, tuti valami olyan nevet keresnék ami kompromisszum mindenki számára és mind a két országban szinte azonosan jelen van. Mint például a Daniel.
  Hat szempár nézett hosszasan Bessre, elgondolkodva a szavain.
 - Hé, ez nem is annyira rossz ötlet - fogalmazta meg Louis ami mindnyájunkban benne volt. 
 - Köszönöm - mosolyodott el elégedett-büszkén a lány. 
 - Annyira. Mert a Kevin még mindig zseniálisabb. 
 Bess már szólásra nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, de nem tehette meg, mert szólította az orvos.
 Mielőtt becsukódott volna mögöttük az ajtó a doki még oda szólt nekünk. 
 - Ti meg csendesebben, ez egy kórház!
 - Jól van már - legyintett Lou és megforgatta a szemét - Nem tudom miért ismételgeti mindenki, hogy ez egy kórház, mintha nem tudnám magamtól.
 - Hát úgy csinálsz mintha nem tudnád, ugyanis kurvahangos vagy haver.
 Louis eleresztette a füle mellett Liam megjegyzését és a fejével az ajtó felé bökött. 
 - Amúgy ki ez a csaj? 
 - Kamilla volt osztálytársa - válaszolta helyettem Niall, mert én túlságosan el voltam merülve a gondolataimban. 
 - Hm... Nem rossz - merengett el Louis, miközben én teljesen máshol jártam. 
Hogy nem gondoltunk erre előbb? Hisz teljesen magától értetődő. 
 - Fiúk! - csaptam össze a tenyerem belelkesülve. - Harci feladat, hogy keressünk Magyarországon és Angliában is adható fiúneveket! 
 - Egy kérdés - tette fel a kezét Liam. - Hogyan keressünk, ha fogalmunk sincsen milyen neveitek vannak egyáltalán? 
 A többiek helyeslően bólogattak én meg csak szemforgatva felemeltem a telefonom. 
 - Internet. 
 Úgyhogy mindenki rátapadt a Google-re. 
 - Peter! - kiáltott fel izgatottan Louis, hogy talált egyet. 
 - Lou, te talán Sohaországba képzeled magad, de nem hiszem, hogy Kamiék szeretnék, hogy Peter Pannak csúfolják a fiúkat - oltotta be Zayn. Egyet kellett vele értenem.
 - Nem igazán tetszik ez a név. Sajnálom Lou, de azért szép próbálkozás volt. 
 - Diszkrimináljátok a neveimet! - háborodott fel az "igazságtalanságon". 
 - Csodálkozom, hogy egyáltalán ismered ezt a szót - nevetett fel harsányan Zayn, Louis pedig duzzogva keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.  
 - Jó, akkor meg sem szólalok. 
  Akár egy ötéves. De legalább csöndben maradt. Úgy két percig... 
 - David? - találgatott helyette Zayn. 
 - Nem, ez sem a tökéletes - ráztam a fejem, Harry és Niall pedig egyetértően bólogatott. 
 - Hah, megkaptad! - kiáltott fel Louis kárörvendően. 
 - Azt hittük nem szólalsz meg. 
 - Nem is - folytatta a megkezdett hisztit, mi meg nagyon kiröhögtük. 
 - Patrick! 
 - Niall, kizárt dolog, hogy az írek védőszentje után nevezzem el a fiamat. Erről ne is álmodj! - hűtötte le rögtön Harry. A szöszi azért óvatosan körülnézett, hátha valaki támogatja az ötletét, aztán csalódottan lehajtotta a fejét. 
 - Jó na, egy próbát megért. 
 - Martin? - vetettem fel, de mindenki lehurrogta. 
 - Mark? - próbálkozott Liam is. 
 - Na ezt meg én nem engedem - szólt rá Niall. - A testőrömet is így hívják, és nem túl jó dolog, ha az ember közvetlen közelében két azonos nevű személy is van, mert könnyen megzavarodhatunk. 
 - Ne mondd, hogy összekevernéd a fiadat a testőröddel - nevetett fel Liam. 
 - Az én fiamat! - emelte fel a mutatóujját Harry, a miheztartás végett, jól megragadva a lényeget. Én értettem miről beszélt Niall és osztottam a meglátását.
 - Nem, szerintem sem jó ötlet ha folyton vissza kell kérdezni, hogy: Melyik Mark? 
 Tovább böngésztünk. Hosszú ideig nem szólalt meg senki, és nagyon úgy tűnt, ennyi, nincs több lehetőség. Már kezdett szúrni a szemem a sok használhatatlan névtől és eldöntöttem feladom, amikor Harry és Niall hangja egyszerre hasított bele a már egészen letelepedett csöndbe. 
 - Adam!! 
 És tudtam, hogy tökéletes. Már alapból az ritkaságnak számított ha a két fiú egyetértett valamiben, de az hogy hármunk közt is teljes legyen az összhang, sőt még a többi srác is elismerően bólogasson, egyenesen csodaszámba ment. Harry és Niall még mindig megütközve néztek egymásra, hogy kivételesen egyhúron pendülnek, amikor én már a nevek csengését próbálgattam. 
 - Adam - Ádám. Hmm... Imádom! 
 Erre mindenki megütközve nézett rám. 
 - Ez mi volt? 
 - A magyar változatának a kiejtése. 
 - Wow, tök érdekes lehet az a nyelv. Mondj kérlek még magyarul valamit! - kérlelt Zayn, de mielőtt kinyithattam volna a számat Niall közbevágott. 
 - Én tudok! Csorke! 
 Büszkén kihúzta magát, hogy végre menőzhet ezzel előttük, de mivel elkuncogtam magam, szegényt nem igazán vették komolyan. 
 - Az igazából úgy hangzik, hogy csirke, és a chicken megfelelője - magyaráztam, és észre sem vettem, hogy Bess lépett ki az ajtón, nyomában a dokival. 
 - Magyarórát tartunk? 
 Annak ellenére, hogy be volt gipszelve a fél karja, mosolyogva jött oda hozzánk. 
 - Én átveszem őket a tanításban amíg bent vagy. 
 - Köszi, - nevettem - de vigyázz mert neveletlenek! 
 - Kii?! - hördült fel felháborodottan Louis.  - Én kikérem magamnak, már legalább fél órája egy szót sem szóltam! 
 - Ügyes fiú! - dícsértem meg, eljátszva a tanító nénit. - Ezért megérdemelsz egy piros pontot. 
 Nevetéssel díjazták a megszólalásomat, kivéve az orvos, aki csak várakozóan nézett rám, hogy mikor leszek hajlandó befáradni. Kényszeredetten felálltam, mire Niall és Harry ugyanígy tett. Senki nem szólt rájuk, evidens volt, hogy velem jönnek. Az orvos azért egy kicsit furcsán nézett, de ő sem szólt semmit, valószínűleg már minél hamarabb túl akart lenni rajtunk, és épületen kívül tudni a lármás társaságot. 
 Igazam lett, feleslegesen jöttünk be, ugyanis semmi komoly bajom nem volt. Egyedül azért lettem megszidva, mert nem ettem eleget és sokat álltam egyhelyben. Ezáltal ugye leesett a vércukrom és a szervezetem azért tette vízszintesbe magát, hogy újra oxigénhez jusson az agyam. Ennyi a nagy történet, amit annyira túldramatizáltak a fiúk. 
Azért meg kellett ígérnem, hogy rendesen fogok étkezni, mert a kisbabának szüksége van a megfelelő tápanyagokra a fejlődéshez. Valamint, hogy ezentúl inkább egy székről figyelem végig a koncerteket, kihagyom az afterpartykat, korán lefekszem, nem erőltetem meg magam és a többi, és a többi. Niallék úgy bólogattak, mint a kocsik kalaptartóján csücsülő bólogatos kutya. Elszánt ábrázatukat elnézve a következő hónapokat párnák közt fogom tölteni, amíg valaki folyamatosan tömi belém a kaját, és csak akkor lesznek elégedettek, amikor már akkora leszek, mint egy bálna, aki ki sem tud kelni az ágyból "megerőltetni magát". Hurrá... 
  Kilépve a többiek közé, olyan hangzavar fogadott, mint egy állatkertben. Amíg köztük voltam ez fel sem tűnt, és most már teljesen megértettem az orvos reakcióját, aki azt kívánhatta, hogy csak tűnjünk el innen minél gyorsabban. Louis és Bess épp nagyban egymást oltották, Liam és Zayn pedig jókat derültek rajtuk. Idilli kép. 
 - Kész vagyok srácok, mehetünk! - kiabáltam be közéjük, remélve, hogy valamennyire felhívom magamra a figyelmet. Siker, Louis felkapta a fejét.
 - Ezaaaaaz! Irány a parti!!! - ujjongott, de Niall leállította. 
 - Ne is álmodj róla, Kamillának pihenésre van szüksége!
 - Ajj, haver ne csináld már, ez a szülinapod! 
 - Igen Niall, nehogy miattam rontsd el mindenki örömét és kihagyd a saját bulid - ellenkeztem, mert az nem járja, hogy én leszek az, aki lehúzza a társaságot. - Akkor inkább nem megyek! 
 - Nélküled én sem megyek sehova, úgyhogy a téma le van zárva. 
 - Vagy mi lenne ha... - gondolkoztam valamilyen lehetséges alternatívát keresve. - ...némi kajával és piával tartanánk egy privát partit így heten? Nem lenne túl kemény a buli, de tekintve, hogy egy kórház folyosóján is baromi jól elvoltunk, szerintem jól szórakoznánk. Beszélgetnénk, hülyülnénk, megünnepelnénk Niallt. Na benne vagytok? 
 - Tetszik az ötlet!
 - Még szép!
 - Csapassuk! 
 - Bess velünk tartsz? - fordultam a lányhoz. - Ahogy láttam eléggé egymásra hangolódtatok Louisval. 
  Rákacsintottam olyan lányosan, és úgy tűnik nagyon belenyúltam, mert enyhén fogalmazva elpirult. 
 - Mi ketten?? Dehogyis!! Borzalmas egy nőszemély, ki nem állhatom! - ellenkezett Louis hevesen. Talán túl hevesen. 
 - Az jó, mert én is utállak, és kicsit gázul jött volna ki, ha neked mondjuk bejövök meg ilyenek! - vágta vissza reflexből Bess. 
 - Kár ezen dolgoztatnod a csinos kis fejecskédet, mert soha nem fog megtörténni! Hogy te nekem?? Pff, hova gondolsz.
 - Látjátok erről beszéltem - nevettem el magam a nevetséges színjátékukon. - Akkor jössz?
 - Még szép, van egy kis elintéznivalóm ezzel a tahóval!
 - Az jó mert még én sem fejeztem be! - kontrázott rá csak azért is Lou.
 - Csak nehogy gyerek legyen a vége - szólt közbe Harry és akkorát nevettünk, hogy félő volt, azon nyomban kitiltanak minket a kórházból. 
 - Te már csak tudod... - mosolyodott el halványan Niall, majd elkapta a kezem. - Kam...
 - Igen, tudom. Természetesen attól még korán lefekszem és egy kortyot sem iszok - daráltam unottan megelőzve az aggódó mondatait. 
 - Nem, most nem az. Szeretlek. Neked köszönhetem az egész mesés szülinapomat. Talán még soha nem törődtek velem ennyit, mint amennyire te figyelsz rám. Köszönöm, hogy vagy nekem! 
 Magához húzott és hosszasan megcsókolt. Ott mindenki előtt. Ritka pillanat volt, de imádtam. 
 - Pfúj, na jó menjünk már! - hallottam Harry zsörtölődő hangját, ami megmosolyogtatott. 
  - Ugyanez vonatkozik rád is, csak te minden egyes pillanatban, amiért nem tudok elég hálás lenni. Nagyon szeretlek!  - suttogtam az ajkainak. - Viszont lehet mennünk kéne, mielőtt Harry elhányná magát és a többiek szétszednék a kórházat. 
Felnevetett.  
 Rákulcsoltam a kezem az ujjaira és az "undorodó" Harry, a fejcsóváló Zayn, és a szüntelenül civakodó Louis és Bess páros után megindultunk a néptelen folyosókon. A sereghajtó Liam felzárkózott Niall mellé, majd a vállára tette a kezét. 
 - Na haver, üdv "a szülinapomat egy kórházban töltöttem" klubban - emlékeztette a saját szülinapjára, amikor a balesetin kötöttünk ki. 
 - Haha. Én amúgy nem bánom. És tudod miért nem? Mert velem voltak azok az emberek, akik fontosak számomra. Ennél több nem kell. És most jól érzem magam. Olyan fesztelenül boldognak amilyennek már régóta nem éreztem. 
  Tudtam miről beszél Niall, mert én is így voltam vele. Úgy éreztem szépen lassan kezd helyrezökkeni az életünk.