-Zayn jól vagy?! -kérdeztem riadtan, azzal egy időben, hogy Anna elkezdett röhögni. Gúnyos nevetése bejárta a szoba minden zugát, és a lelkekig hatolt. Merész dolog úgy nevetni más nyomorán, hogy az illetőnél már amúgy is kihúztad a gyufát.
Mire Zayn mellett termettem volna, hogy felsegítsem, ő már talpon is volt, és akkorát lekevert Annának, hogy a lány megtántorodott. Kacajának utolsó hangjai elszálltak a semmibe, arcáról lefagyott a mosoly, és a helyére egy pirosló tenyérnyom került. Normális esetben azt mondanám, hogy semmilyen körülmények között nem szabad megütni nőt. Egy férfi nem használhatja ki az erőfölényét az ellenkező nemmel szemben. Tisztességtelen, és erkölcstelen dolog, amiért különösen el tudok ítélni valakit.
De nem ebben a helyzetben. Anna elérte azt a határt, amire még én is azt mondom, hogy igen, ezt megérdemelte. Sokszorosan is. Nemcsak, hogy szándékosan keresztbe tett nekem, de lekurvázott, és a tetejébe még Zaynt is kiröhögte. Ez több volt, mint amit el lehet viselni egy baráttól. Igazából több volt, mint amit el lehet viselni bárkitől. Ez maga volt a színtiszta gonoszság. Hihetetlenül hálás voltam Zaynnek, hogy kiállt mellettem, mert nem voltam benne biztos, hogy én képes lettem volna erre. Valamiért az évek alatt, hajlamos voltam mindent lenyelni s megbocsátani neki, mégha nem is érdemelte meg. Úgy bánt velem, mintha én egyáltalán nem számítanék, minden esetben az ő akarata és kívánsága érvényesült. Sosem mertem ellenszegülni neki, mert féltem, hogy elveszítem... hiszen ő volt az egyetlen barátom.
De betelt a pohár, ez már nem csak szokványos zsarnokoskodás, most túl ment minden határon. Ha nem kér elnézést a viselkedéséért, akkor a sarkamra kell állnom, és meg kell tennem, amit már nagyon rég meg kellett volna: Véget kell vetnem a barátságunknak. Mert ez már rég nem barátság... sőt, ha jobban belegondolok soha nem is volt az...
Elszomorított ez a gondolat.
-Kérj bocsánatot Kamillától! -mondta ki Zayn, amit én is szerettem volna.
-Dehogy kérek, hisz nincs miért! Inkább te kérj bocsánatot, amiért felpofoztál!
-Kibaszottul megérdemelted, és ha nem teszed amit mondtam, még egyet kapsz!
-fenyegetőzött a fiú.
-Hagyd, annyira nem fontos... Ezzel nyilván Harryhez fog menni, s neked lesz bajod belőle... -fogtam le a kezét, majd Annához fordulva tettem egy utolsó próbát arra, hogy normálsian beszéljünk. -Mondd, neked nincs bűntudatod, hogy ilyen aljas voltál, vagy tényleg annyira gonosz vagy, mint aminek látszol? -kérdeztem halkan.
-Épp annyira nincs bűntudatom, mint neked amiért összeszűrted a levet a pasimmal!
Gondolkodás nélkül rávágta, nekem meg összeszorult a gyomrom. Hogy nem vettem észre eddig, hogy ilyen? Elvakítottak volna az évek? Vagy csak nem akartam észrevenni...
-Na látod ez közöttünk a különbség... - hajtottam le a fejem. -Azt hiszem nincs miről tovább beszélnünk.
És a második kapcsolatom dőlt romba egyetlen nap alatt. Kegyetlen az élet.
Látszott Annán, hogy még szívesen odavágna nekem egy csípőset, de Zayn megelőzte.
-Hallottad mit mondott! Menj, rohanj Harryhez és újságold el neki, hogy MI mennyire szemetek voltunk! Úgyis nekem is lesz hozzá egy-két keresetlen szavam!
-Ne vessz vele össze miattam, ő az egyik legjobb barátod -vágtam közbe.
-Mert te nem vagy az? -mosolygott rám szelíden, nekem meg melegség járta át a szívemet. -Harry egy fasz volt, és még ha ő maga is az atyaúristen, sincs joga így viselkedni, szóval mint a barátja, kötelességem helyre pofozni!
-Hagyd békén Harryt, nem tehet semmiről! Kamilla az oka mindennek! -ripakodott rá Anna, nálam pedig végleg elásta magát.
-Aha, nyilván CSAK én tehetek róla, hogy teherbe ejtett, CSAK én tehetek róla, hogy mikor már együtt jártatok is kikezdett velem, és ó, igen, arról is kizárólag CSAK én tehetek, hogy azért kellettem neki, mert Niallt választottam, őt meg folyamatosan visszautasítottam!! -ironizáltam megemelve a hangomat. -De persze, én tehetek mindenről, és amit most elmondtam mind hazugság, mert a hülye naiv fejeddel előbb hiszed el amit ő mond, pedig alig ismered, én meg állítólag általános óta a legjobb barátnőd vagyok! Elegem van belőled! Mindig csak tűrtem, de most már nem fogok! Felejts el, oké?!
-Rendben! -vágta rá indulatosan, majd ránk sem nézve megfordult, s kicsörtetett a szobából.
Belőlem újra felszakadtak a könnyek, és a kezembe temettem az arcomat. Hogy lehet így vége? Mikor lett ilyen? Miért nem vettem észre...
-Gyere ide kicsi lány! -vonta magához a fejemet Zayn. -Ennek már rég meg kellett volna történnie.
Szegény Zayn, pedig már éppen megszáradt volna a pólója.
És folytatódott a véget nem érő szenvedés. Anna elvesztése csak még mélyebbre taszított abban a szakadékban ahova Niall miatt kerültem.
Ennek a két embernek az hiánya akkora űrt okozott a lelkemben, amit nem lehet csak olyan egyszerűen befoltozni... akárhogy próbálkoztam, nem sikerült, és félek tőle, hogy soha nem is fog. Teltek a hetek, de nem éreztem az időt. Ha menni kellett, mentem, de nem találtam a helyem a társaságban. Élőhalottként mászkáltam közöttük, ha muszáj volt, de amúgy sokkal szívesebben zárkóztam be a világ elől, napokra a szobámba. Nem éltem, csak léteztem.
Néha napján, ha szűkös idejük engedte, Zayn vagy Sophia megpróbált kirángatni ebből az állapotból, de használhatatlannak bizonyultam. Hívtak helyekre, próbálták elterelni a figyelmem, vagy épp kedveskedni dolgokkal, hátha felvidulok, de a leghalványabb mosoly hiányában egy idő után felhagytak a próbálkozással. Vagyis nem teljesen...
Zayn, a tükrös akcióm után azt is folyamatosan ellenőrizte, hogy nem-e teszek megint kárt magamban. Néhányszor átfutott az agyamon, de rá kellett jönnöm, hogy ez valóban nem old meg semmit, és van Zaynnek nagyobb gondja is annál mint, hogy a fizikai állapotom miatt is aggódnia kelljen. Aggódott anélkül is eleget. Azt hitte az idő múlásával jobb lesz, és visszatér a nagyon rég látott életvidám Kamilla. De nem így történt... hisz az a Kamilla nincs többé. Az a Kamilla halott volt.
Az elején a lelki világom az egészségi állapotomra is kihatott, veszélybe sodorva ezzel a gyereket. De persze amint rájöttem, hogy mekkora hülyeséget csinálok, minden erőmmel azon voltam, hogy helyrerázzam magam. Mert nekem ő volt a mindenem. Ő tartott életben. Ha nem lenne, már rég megkérdőjeleztem volna a létezésem miértjét a világban. De én érte élek, hisz csak ő maradt nekem, akiért képes lennék megvívni bármennyi nehéz csatát. Ő az én kislányom, és ez sohasem fog változni. Akármennyi ember tűnik is majd el mellőlem az évek során, sosem leszek egyedül, mert ő mindig fix marad nekem. Ezt akkor és ott mindörökre megtanultam.
Most, hogy ennyire egyedül maradtam, kezdtem el megfigyelni magamon a változásokat. Alig ettem valamit, mert már a kevés ételtől is teli voltam, ennek ellenére viszont látványosan híztam. Az orvos a vizsgálatkor elmondta, hogy ez azért van, mert a magzat ebben az időszakban esik át az első jelentős méretváltozáson és kissé megnyomja a belső szerveimet, tehát kevesebb táplálék fér belém, és gyakrabban kell pisilni járnom. Már megfigyelhető volt az apró növekvő dombocska a hasam helyén. Eltűnt a derékvonalam és a csípőm kigömbölyödött. Nekem feltűntek ezek a dolgok, de talán kívülről nézve, még csak egy jól lakott óvodásnak néztem ki. Visszatértem a bő cuccaimhoz, egyrészt azért, mert sokkal kényelmesebb volt, másrészt meg, mert jobbnak láttam eltakarni magam a kíváncsi tekintetek elől. Persze a média hihetné azt, hogy csak meghíztam, de ha mégis szárnyra kapna a pletyka, hogy gyereket várok, biztos megkérdőjeleznék a lapok a gyerek apjának kilétét, ugyanis az utóbbi időben nem igazán mutatkoztam Niallel.
Természetesen arról is elindultak a teóriák, hogy szakítottunk, de az mind csak találgatás volt, mert ő még sehol nem erősítette meg nyilvánosan. Szóval a világ szerint még jártunk... vagy valami olyasmi.
Persze a valóságban ugye félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy nem akar többet látni, ami szinte szó szerint teljesült is. Mivel naphosszat a szobámban kuksoltam, így csak akkor érintkeztem emberekkel, ha nem volt más lehetőség. Niallt is csak ilyenkor láttam. Messziről, és még véletlenül sem nézett rám. Úgy tett, mintha nem is léteznék. Minden egyes ilyen alkalomkor újra kettészakadt a gyengén összefércelt szívem, így be kellett látnom, hogy nekem is jobb, ha megkímélem magamat legalább a látványától, ha már a fejemből nem tudom űzni. Zayn elbeszéléseiből tudtam meg, hogy még ő sem teljesen a régi felhőtlen önmaga, de ügyesen palástolja. Csak néha, amikor a fények már nem látják, ül ki az arcára a végtelen szomorúság. Ilyenkor egy idősebb, sokat megélt, megtört férfi ábrázatát nyújtja ami Zayn szerint eléggé ijesztő. Aztán villan a kamera és jöhet a mosoly. De ő sem lehet mindig résen, csak idő kérdése, hogy a média kiszagolja, itt valami bűzlik. Talán megvárja azt a pillanatot... és akkor mindenki tudni fogja az igazságot...
Kimondhatatlanul sajnáltam, hogy ennyire szenved miattam. Én ezt nem akartam. Miért nem elég Istennek, hogy nekem fáj? Miért kell őt is bűntetnie?
Persze Harryt nem bűnteti...
Ő vígan éli az életét, fittyet hányva az eseményekre. Vele sem érintkeztem azóta semmilyen formában, így ezt is csak Zayntől tudom, de állítólag ő tökéletesen megvan Annával, s cseppet sem mardossa a bűntudat. Zayn fejmosása sem érintette meg, így egy időre megszakadt kettőjük között a baráti viszony. Nem kértem erre a kreol szépfiút, de ő azt mondta, hogy nem érdekli az a "pöcs" amíg meg nem javul és esetleg bocsánatot nem kér a viselkedéséért.
A legcsodásabb barát volt akit kívánhattam magamnak. Fényévekkel jobb Annánál... Többet törődött velem pár hónap alatt, mint Anna sok-sok év alatt. Ezerszer többet.
Anna sem keresett meg. Valószínűleg neki sosem jelentett annyit a barátságunk, mint nekem. Csak arra használt, hogy általam közel férkőzzön Harryhez, s a köztudatban legyen. És mivel ez bekövetkezett, rám többé nem volt szüksége, tehát nem kellett kamu sajnálatot mutatnia, mint akkor, miután először összevesztünk Harry miatt. Most tisztult ki igazán a kép. Azt sem miattam csinálta, Niallnek volt igaza... Minden kedvesség, minden mozzanat, csakis azért volt, hogy célját beteljesítse. Ami sikerült... és én csak eszköz voltam. Fájdalmas rájönni, hogy egy hazugság volt az életem...
Ment a turné, folyt a nyüzsgés, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra Londonban vagyunk néhány napos szabadnappal. Persze nekem nem voltak terveim, csak a szokásos szenvedés. Számomra biztosítottak szállodai szobát, de páran hazamentek a helyi otthonukba. Zaynt végre meglátogatta Perrie, ami miatt majd kiugrott a bőréből. Jó volt végre boldognak látni. Olyan nyúzott volt az utóbbi időben, de Perrietől kisimultak az arcvonásai, s ez volt a leggyönyörűbb dolog a világon.
Sophia sem ért rám, mert végre lett egy kis idejük egymásra Liammel. Teljesen megértettem, mert bár ők kicsit többet tudnak együtt lenni, mint a banda többi párja (Harryéket leszámítva), de akkor megy a hajtás, és szinte arra sincs idejük, hogy csókot leheljenek egymás szájára. Harry és Anna szintén elvonult együtt, aminek kifejezetten örültem, hogy még véletlenül sem fogok beléjük botlani.
Egyedül Louról nem voltak információim. Annyit tudok, hogy ők nem tudták megoldani a találkát Eleanorral.
Niall pedig... hát arról fogalmam sincs, hogy mivel vagy kivel tölti az idejét, de mindenesetre a szállodában nem szállt meg, az egyszer biztos.
Szóval egyedül voltam, mint a kisujjam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta landoltunk, mert azóta folyamatosan csak bámultam a plafont kiterülve az ágyon, de úgy saccra egy-két nap. A kezemet a hasamon nyugtattam és üveges szemekkel meredtem a semmibe a gondolataimba merülve, amikor kicsapódott az ajtó.
-Kamilla fejezd be az önsajnálatot, és gyere velem bulizni! -rikoltotta Louis, és már fel is ugrott mellém az ágyra. Rá sem kellett néznem, tudtam, hogy ő az, elárulta a magas hangja és a szeleburdisága.
-Nem megyek. -feleltem gépiesen.
-Márpedig jössz!
-Köszönöm, hogy hívtál, érezd jól magad, de ezt én most kihagyom. -még mindig nem néztem rá, csak folytattam az eddigi cselekvésemet.
-Miért tiltakozol minden porcikáddal egy kis móka ellen? Hidd el jót tenne. -erősködött.
-Mert nem vagyok olyan hangulatban. Amúgy is képtelen lennék arra, hogy jól érezzem magam...
-Fenét! Eljátszod itt a hattyúhalálát, és meg sem próbálsz tovább lépni, mert attól tartasz, hogy véletlen sikerülne!
Szíven ütött amit mondott.
-Ez csúnya volt -suttogtam, és oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemébe nézzek. Nem volt benne semmi rossz indulat, csupán őszinteség.
-De igaz.
És valóban. Miért nem próbálom meg kicsit élni az életem? Talán úgy éreztem, hogy elárulom Niallt, ha egy kicsit is mosolygok... De ez nem igaz. Tovább kell lépnem. El kell fogadnom, hogy ennyi volt és túl kell jutnom a bánaton. Nem tengődhetek így az életem végéig.
Felsóhajtottam, majd kelletlenül felültem.
-Ha azt mondom, hogy veled megyek, hajlandó vagy változtatni a buli terven?
-Talán. -szaladt fülig a szája, tudva, hogy győzött.
Végigörgettem az agyamban, hogy mivel cserélhetnénk ki a programot, és eszembe jutott valami.
-A múltkor elszalasztottam a lehetőséget, hogy megismerjem Londont. Megtennéd hogy körbevezetsz?
Látszott rajta, hogy izgalmasabbat is el tudna képzelni a városnézésnél, de nekem ez volt jelen pillanatban a leghőbb vágyam.
-Egye fene, menjünk. -eresztett meg egy félmosolyt, és már fel is pattant. -Itt hagylak, hogy el tudj készülni.
Már a kilincsen volt a keze amikor utána szóltam.
-Lou! Ugye igazából csak azért hívtál, mert unatkozol?
-Aha -nevette el magát. -Mindenki turbékol, és engem meg itt hagytak egyedül a picsában.
Mosoly formájában jelent meg az arcomon a remény szikrája, hogy talán van fény az alagút végén.
