5. rész: Pánik

Miután tényleg minden kikerült belőlem, egy kicsit jobban lettem. Csak ültem a hideg kövön, s bámultam magam elé. Visszaidéztem a szombat éjszakát. Olyan hirtelen történt... Még csak véletlenül sem gondoltam arra, hogy abból nekem nagyobb gondom is lehet annál, mint hogy elárultam a barátnőmet. Pedig lehet... Én hülye! Általában nagyon körültekintő és megfontolt vagyok. Sosem cselekszem meggondolatlanul, mindig mérlegelek és végigfuttatom az agyamban az összes lehetőséget. Sőt, sokszor túl is agyalom a dolgokat. De úgy látszik, akkor és ott, elvesztettem ezt a képességemet. Számolgattam a napokat. Úgy saccoltam, hogy van még egy napom a menstruációig. Talán nincs gond... Egyszerűen csak rosszat ettem, s szokásomhoz híven túlkomplikálom az egészet... Igen, ez lesz a magyarázat. A szédülés teljesen elmúlt és tudatosult bennem, hogy hol is kéne lennem. A francba, a magyar! Túl nagy lendülettel álltam föl, amitől kicsit újra megszédültem. A mosdókagylóhoz léptem, és megmostam az arcomat. A tükörből egy gondterhelt szempár nézett vissza rám. Száműztem az agyam mélyére a feltételezésemet. Egyszerre elég egy gonddal foglalkozni, s az érettségi jelen pillanatban egy parányit fontosabb volt. Jajj, csak sikerüljön kihoznom valamit a megmaradt időmből! Összeszedtem magam, s kiléptem a folyosóra. Kihalt volt minden, hisz a diákok lázasan körmöltek a termekben. Igyekeztem halkan megtenni az ajtóig tartó utat, hogy ne zavarjam a bent folyó munkát. Óvatosan nyomtam le a kilincset, remélve hogy sikerül minél kevesebb feltűnéssel a padomhoz osonni. Ez nem igazán vált be, ugyanis a tanár megállított.
 -Hol volt ennyi ideig??
 -Ööö... a mosdóban? -értetlenkedtem.
 Természetesen az egész terem felfigyelt a jelenetre. Mert miért is ne?
 -Ne szemtelenkedjen velem! -förmedt rám.
 -Elnézést, csak rosszul éreztem magamat...
 -Hát akkor elég rosszul lehetett, amit kétlek... ugyanis ahogy látom még él. -jegyezte meg epésen.
 Aha, felőle meg is halhattam volna... Ha még két órát ott töltök, akkor sem jött volna megnézni hogy mi van velem. Hangot is adtam gondolataimnak.
 -Nem a maga érdeme...
 -Hogy mondja?
 -Sehogy. -rájöttem hogy nincs értelme vitatkozni.
 -Akkor, lesz oly szíves folytatni az érettségit?
 Megmondtam volna neki, hogy már rég írnék ha nem tartana fel, de nem akartam jobban kihúzni a gyufát. Tehát nem szóltam semmit, csak a helyemre mentem. Lopva a faliórára lestem, s megállapítottam, hogy csaknem az időm felét elvesztegettem. A fenébe! Olyan erővel kezdtem papírra vetni a betűket, hogy csaknem lyukat ékeltem bele. Csak úgy száguldottak a gondolataim, és még véletlenül se engedtem nekik, hogy más irányba terelődjenek mint ami most számított. Kihoztam magamból a maximumot a hátrányom ellenére, s az idő lejártával nagyjából elégedetten tettem le a tollat. Nem sikerült olyanra, mint amilyenre szerettem volna, de legalább befejeztem. Aztán lesz ami lesz... bár reménykedek a négyesben. Magamba feledkezve pakoltam be a táskámba s hagytam el a termet. Egészen az ajtóig éreztem a hátamon a tanár szúrós pillantását. Azt hiszem pikkel rám, bár nem is csináltam semmit. Pff.
 Ahogy baktattam hazafelé, elővettem a másik problémámat. Mit csináljak ha beigazolódik a gyanúm? Mivel a menstruációm mindig pontos volt, eldöntöttem hogy várok holnapig, hátha megjön. Ha netalántán mégsem (ami nem fordulhat elő), akkor hogyan tovább? Kinek szólhatok erről? Anyának biztosan nem, mert csak kiabálna egy sort, aztán meg körülbelül még örülne is, hogy ezzel pénzt lehet kicsikarni Harryből. Erre nincs szükségem. Annának sem szólhattam, szintén Harry miatt. Pedig legszívesebben elrohantam volna hozzá egy kis lelki segélyért... előtte mindent vele beszéltem meg. Akármilyen témával fordulhattunk egymáshoz, hisz tudtuk hogy a másik előtt nincs semmi szégyelnivalónk... és titkaink se. Bármilyen nagy pácba is került egyikünk (ami valljuk be őszintén, vele fordult elő többször), a másik minden erejével azon volt, hogy kihúzza onnan, s így is volt rendjén. Iszonyatosan borzasztó érzés, hogy ez megváltozott... miatta. Harry... Minden szál hozzá vezetett... Ha tényleg kisbabát várok, akkor ő lesz az akinek erről tudnia kell... még ha nem is érdemli meg. Kirázott a hideg már a gondolattól is, hogy esetleg az ő gyerekét hordom a szívem alatt. Az zökkentett ki az elmélkedésemből, hogy valaki rángatta a kabátom ujját. Egy olyan tizenkét éves forma kislány állt mellettem, akit eddig észre se vettem. Mondjuk nem is csoda, hisz az sem tűnt fel hogy már a trolin utazok, annyira lekötött az "aprócska" problémám.
 -Szia. Mit szeretnél? -kérdeztem viszonylag kedvesen.
 -Csinálhatok egy képet veled? Hihetetlen hogy te meg Harry Styles... Ő olyan csodálatos... -áradozott.
 -Kevésbé csodálatos mint hinnéd... -dörmögtem alig hallhatóan.
 Nem is próbáltam meggyőzni egy ilyen kislányt, aki feltétel nélkül hisz a kedvence tökéletességében. Úgysem hallgatott volna végig... Tudom hisz két hete még nekem sem lehetett semmi rosszat mondani róluk, mert az egyik fülemen bement, a másikon meg jött is ki, mintha meg sem hallottam volna. Ugyanolyan kislány voltam mint ő...
 -Miért mondod ezt? Nem hogy örülnél neki, hogy téged választott! -háborodott fel.
 Tudtam, hogy így fog reagálni, ezért mielőtt nagyobb hisztibe foghatott volna, csináltam vele egy képet, s leszálltam. Nem volt kedvem végighallgatni a prédikációját, hogy Harry így... meg Harry úgy... ezért inkább gyalogoltam egy trolimegállót hazáig.
 Amint hazaértem, és megéreztem a finom illatot a levegőben, rám tört az éhség. Pedig még azt sem mondhatom, hogy nem ettem semmit egész nap, mert ettem... s nem kevesebbet mint máskor. Felfaltam az egész lábas töltött paprikát, amit anyu a tűzhelyen hagyott. Pedig nem biztos hogy mindet nekem szánta... Hupsz. Közvetlen utána lefürödtem. Jó érzés volt állni a forró zuhany alatt. Teljesen ellazított. A gőz elűzte a sötét gondolatokat s félálomba ringatott. A délután derekán jártunk, de én ott helyben el tudtam volna aludni. Nem érdekelt a matek, pedig nem ártott volna átnéznem még pár feladatot holnapra. Egyszerűen csak aludni akartam, és kipihenni a nap fáradalmait. Ólomnehéz szempillákkal dőltem be az ágyba, s azon nyomban el is fogott az álom.

 *Kedd*

 Reggel szinte kidobott az ágy s rohantam a vécére. Semmi... Nem jött meg. Ez letaglózott. Komótosan kezdtem neki a készülődésnek. Nem volt kedvem a matek érettségihez, csak minél hamarabb ki akartam deríteni, hogy igaz-e ez a rémálom. De sajnos arra még várnom kellett... Mindennel kész voltam, s már a cipőmet húztam, amikor ismételten elfogott a tegnap reggelről oly ismerős hányinger. Egyik lábamon a bakancsommal futottam vissza a fürdőbe, hogy kiadjam a gyomrom tartalmát. Jajj... Azt hiszem ez egy jel... de nem a jó fajtából. Kezdtem egyre idegesebb lenni a dolog miatt. Ilyen kételyek között képtelen vagyok leérettségizni. Ebben a lehangolt lelki állapotban indultam el a suliba. Igazam lett... Nem tudtam koncentrálni, pedig nagyon akartam. Egész végig azért szurkoltam, hogy jöjjön már meg, pedig elhihetitek, hogy nem minden nap kíván az ember ilyesmit, pláne nem az érettségije napján. Végigpörgettem a fejemben minden verziót, hogy mi lenne ha... de még belegondolni is szörnyű volt. Az ilyen helyzetekre kellene az ember érzéseire és gondolataira egy csap, amit akkor zárhatna el, amikor csak a szükség úgy kívánja. Ha létezne ilyen akkor jól is sikerült volna... de így csekély esélyem sem volt, nem számíthattam kettesnél jobbra... Hát igen, ezt hívják szívásnak. Amikor végeztünk, olyan sebességgel pakoltam össze és sprinteltem ki a teremből, hogy az osztálytársaimnak pislogni is alig volt idejük, de én már ott se voltam.
 Minél hamarabb pontot akartam tenni az ügy végére... A legközelebbi drogériába siettem, és rögtön a terhességi tesztek felé vettem az irányt. Felmarkoltam kettőt (a biztonság kedvéért), s rohantam is a pénztárhoz, ahol nem más fizetett épp mint Anna. Jajj ne... nem láthatja meg mit veszek... Próbáltam takargatni, hogy ne látszódjon, de már késő volt. A tekintete az arcomról a kezemre vándorolt. Először elkerekedett a szeme, s valami sajnálat féle suhant át az arcán, de aztán rendezte vonásait s egy megvető pillantás kíséretében kisétált a boltból. Most már tudja... még ha én nem is vagyok benne teljesen biztos, ő már úgy fogja gondolni. Képtelen voltam tovább rágódni ezen... Tudni akartam az igazat. Fizettem és amilyen gyorsasággal csak lehetett hazamentem. Szerencsére most útközben nem állított meg senki. Ahhoz nem lett volna türelmem!
 Otthon megittam egy liter vizet és vártam. Amikor végre rám jött a pisilhetnék a mosdóba siettem... Egy ideg voltam, alig bírtam fogni a tesztet. Eljött a döntő pillanat... A kezem iszonyatosan remegett mikor megnéztem a kijelzőt, így meg kellet várnom amíg kicsit lenyugszom, hogy ne follyanak össze a csíkok. Pozitív... Nem, az nem lehet... Biztosan elromlott... Megcsináltam a másikkal is pedig mélyen belül biztos voltam az eredményben. Természetesen az is pozitív lett. Próbáltam higgadt maradni, de egy ilyen helyzetben ez nem túl egyszerű. Fel alá mászkáltam a lakásban s végiggondoltam a teendőket. Oké, akkor most felhívom Harryt, utána meg... Nem tudtam mi lesz utána csak abban voltam biztos hogy közölnöm kell vele a tényt, hogy terhes vagyok. Áldottam az istent, hogy mérgemben nem töröltem ki a számát. Kikerestem a telefonomból az üzenetét s tárcsáztam. Kicsöngött, és viszonylag rövid időn belül fel is vette.
 -Harry? -szóltam bele bizonytalanul.
 -Igen, ki beszél? -válaszolt egy rekedtes mély hang.
 Kétség sem fért hozzá hogy ő volt az.
 -Kamilla vagyok.
 -Ki? -kérdezett vissza.
 -Kamilla... A magyar rajongó akivel együtt voltál a Budapesti koncert után...
 -Igen... most már rémlik valami.
 Még jó hogy rémlik te szemétláda, gondoltam.
 -Szóval -kezdtem- azért hívlak...
 -Mert nem tudsz kiverni a fejedből. -fejezte be a mondatom. -Általában ez előfordul, de hidd el idővel jobb lesz.
 -NEM! Végighallgatnál?? Terhes vagyok...
 -Oké, és ezzel én most mit kezdjek? -adta a hülyét.
 Kezdte igazán felhúzni az agyam.
 -Nem tudom... Bármit!! -idegeskedtem.
 -Jó figyelj, erre nekem nincs időm. Nem tudom kivel dugattad meg magad hogy most rám tudd kenni ezt a gyereket, de engem kurvára nem érdekel. Nem fogsz rám akaszkodni mert egy kis pénzre és hírnévre vágysz!
 -Harry... de ez nem így van...
 -Mondd annak aki kíváncsi rá! -csapta rám a telefont.
 Könnycseppek gördültek végig az arcomon, és újraindítottam a hívást. Nem vette fel. Megint megpróbáltam, de szintén nem szólt bele senki. Már patakzottak a könnyeim. Kétségbeesetten próbálkoztam újra meg újra, de reménytelenül. A sokadik hívásra felvették. Niall volt az...

4. rész: Hírverés

 Gondoltam, már az elején elküldöm.
  -Hagyj békén Harry! Az sem érdekel, ha térden csúszva esedezel bocsánatért! -kiabáltam a telefonba.
 Mély, angol férfi hangra számítottam, e helyett egy magas, magyar női hang szólt bele a készülékbe.

 -Harry? Harry Styles? Csak nem összevesztetek? Még nagyobb sztori lesz ebből mint amit reméltem...
 Ezt bebuktam, hisz egy pletykára éhező riporterrel volt dolgom.
 -Nem lesz itt semmiféle sztori! -jelentettem ki határozottan, és lecsaptam a telefont.
 Nem akartam ismét címlapra kerülni. Nem volt szükségem a felhajtásra, hogy aztán majd megint úgy viszonyuljanak hozzám a többiek... Dühösen csörtettem ki a konyhába valami elemózsia után nézve. Könyékig el voltam veszve a nasis szekrényben, amikor meghallottam anyu hangját a hátam mögött.
-Mégis mikor akartál szólni erről? -kérdezte, én meg villámgyorsan megpördültem a tengelyem körül.
 Egy újságot csapott le elém a pultra, pontosabban ugyanazt a számot amit Gábor az iskolában.
 -Sa-sa-sajnálom... -akartam szabadkozni, de közbevágott.
 -A munkatársaimtól kell megtudnom, hogy a pici lányom összejött egy világsztárral? Na mesélj édesem! -lelkendezett.
 Nagyon meghökkentem. Mi van vele? Eddig utálta a One Directiont... mint mindenki más. Azért is nem mondtam neki semmit, mert tudtam hogy úgysem érdekelné. Igazából soha semmivel nem foglalkozott ami velem volt kapcsolatos. Nem mesélhettem neki a suliról, mert hidegen hagyta, nem mesélhettem a One Directionről, mert nem érdekelte. Így egy idő után, már nem mondtam neki semmit. Szerintem az sem tűnt volna fel neki, ha hirtelen fogom magam, és lelépek. Csak akkor gondolkozott volna el rajta, hogy hol vagyok, amikor nem talál valamit, ugyanis állítása szerint az eltűnt tárgyakért mindig én vagyok a felelős. Szóval nem értettem mi ez a hirtelen nagy érdeklődés... és hogy még lelkes is, na ez nekem tök új volt.

 -Háát... nincs közöttünk semmi... felhívott a színpadra és ennyi...
 -Aha, látom a képen. -kacsintott rám-  Értem én hogy nem akarsz az anyáddal ilyesmiről beszélgetni mert az olyan "cikii". -rajzolt macskakörmöket a levegőbe. -Nem is zaklatlak tovább a részletekkel. Csak annyit mondok hogy szurkolok nektek, tudom hogy ez neked milyen sokat jelent!
 Agyamba hasított a gondolat hogy mégis hogyan reagálna, ha tudná a részleteket... Nem hiszem hogy pont így... végül az utolsó mondatára feleltem.
 -Nem kellek neki. Amúgy is ha figyelnél rám, nem is ő az akit igazán szeretek a bandában!
 -Egyre megy. -legyintett. -Ugyanolyan gazdag és híres mindegyik!
 -Anya! -háborodtam fel. -Nem az a fontos... hanem, hogy mondjuk milyen emberek!
 -Tanuld meg, hogy van egy határ, ami után már csak a pénz beszél.
 Hogy nem jöttem rá hamarabb, honnan fúj a szél? Anyám Harryben csak azért látta a potenciális férjjelöltet, mert elég gazdag volt. Bemutatom az édesanyámat. Kedves nem? Égnek emeltem a szememet majd kezemben egy csomag chipssel kisétáltam a konyhából.


 Teltek a napok, és minél kevésbé próbáltam gondolni az ominózus esetre, annál többször juttatták eszembe az emberek. Nem tudtam úgy végigmenni az utcán hogy ne ismertek volna fel. Összesúgtak a hátam mögött... "Te ez az a csaj... Látom, de mit eszik rajta Harry?" .. meg efélék. Néhányan pedig, leginkább kislányok, odajöttek hozzám egy közös fotóra amit végképp nem értettem, ugyanis nem tettem semmi érdemlegeset amiért értékes lehet egy ilyen kép.
 Folyton csengett a telefonom, mindenféle interjú, meg tv-s show miatt. Nem győztem elhárítani a felkéréseket. De legalább többet nem bakiztam akkorát, mint az első ilyen hívásnál. Természetesen lehozták a cikket jó nagy körítéssel. Abból az egy mondatból ami véletlen elhagyta a számat, kialakítottak egy egész kis történetet, hogy Harry megcsalt és vissza akarja könyörögni magát. Olyan mondatokat adtak a számba, amit talán még életemben nem mondtam ki. Állítólag könnyekkel küszködve nyilatkoztam a riporternek, hogy "Nagyon fáj... nem hittem volna, hogy képes lesz ezt tenni velem, pedig azt mondta hogy szeret... Nem tudom, hogy meg tudok-e neki bocsátani valaha..." 

Vicces mert egy pár napos "kapcsolatról" beszélünk. Tudtam is volna nevetni rajta, ha a lap olvasói nem hitték volna el a pletykát azonnal. A cikk megjelenése után egy nappal, át is jött a szomszéd néni sütivel a kezében, mondván hogy az majd enyhíti a szerelmi bánatomat. Ühüm... még ha lett is volna olyanom, de azért aranyos gesztus volt tőle.
 A közösségi hálókon százasával ugrottak felfelé a követéseim, és életemben nem volt még képem, amit akár megközelítőleg is ilyen sokan lájkoltak volna, mint azt a pár Instagramos képet amit még a fiúkkal lőttem el szombaton. Szombat... Annyi minden történt azóta és olyan más lett minden... olyan nyüzsgő. Fenekestül felfordult az életem. Máshogy viszonyultak hozzám az osztálytársaim, sőt a tanáraim is. Az előbbiek csodálattal s érdeklődve, az utóbbiak pedig rosszallóan... néhányat leszámítva. Például a biosz tanár, akivel azelőtt sosem ápoltam valami baráti viszonyt, hirtelen megtáltosodott és én lettem nála a kiskedvenc. Feltűnően kivételezik velem az óráin, amire nem szolgáltam rá. Én nem ezt akartam.... legalábbis nem így. Nem érdemlek kiemelt figyelmet... sőt... Szívesen visszaadtam volna ezeket a "kiváltságokat" Anna barátságáért cserébe. De nem lehetett... pedig minden sokkal jobb, és könnyebb lenne, ha itt volna mellettem... Azóta nem jelentkezett, éppúgy mint ahogy Harry sem. Na nem mintha az utóbbit vártam volna vagy ilyesmi... Vajon néha eszébe jutok? Náluk is ennyire felfújhatták a sztorit? Ha igen, akkor elolvasta azokat a cikkeket? És mit gondolhat erről az egészről Niall? Sok megválaszolatlan kérdés, amikre már egy hete keresem a választ... Még a tegnapi ballagáson is ezen agyaltam annyira nem kötött le az igazgató beszéde. Most is ő jár a fejemben... Itt ülök a halom tétel fölött hajnali kettőkor és nem tudok koncentrálni. Pedig át kéne néznem, mert holnap magyar érettségi... Nem megy. Nem tudok megszabadulni a gondolataimtól. Harry behálózta a fejemet.

*Hétfő*

 Valaki rázogatta a vállamat.
 -Kamilla! Kelj fel, elkésel! -keltegetett anyu.
 Mi?? Reggel van? De az nem lehet! Olyan sebességgel pattantam fel az íróasztalomtól, hogy az arcomra ragadt magyar tételnek ideje sem volt leesni, úgy kellet lefejtenem róla. A hirtelen mozdulattól megszédültem, s elfogott a hányinger. Egy pillanatra meg kellet kapaszkodnom az asztal szélébe, hogy helyre jöjjön a gyomrom. Az órámra néztem. Negyed nyolc volt! Úristen elaludtam!! Nem késhetek el az érettségim első napján! Ez is Harry hibája! Miatta kellett tovább fenn maradnom, mert nem hagyott koncentrálni! Eszeveszetten kezdtem neki a készülődésnek. Lesikáltam az arcomról a betűket amik a tételről ragadtak rá, majd fogat mostam, szerencsésen lefogkrémezve a pizsamámat. Áldom az eszemet hogy este kikészítettem az ünneplőmet, így már nem vett el időt a megkeresése. Nagy sietségemben még a nejlonharisnyámat is elszakítottam. Anyu mosolyogva figyelte a fejvesztett kapkodásomat és felém nyújtott egy másik harisnyát meg a szendvicseket.
 -Azt hiszem ezekre szükséged lesz. -mondta.
 Életmentő volt. Adtam egy gyors puszit az arcára és már siettem is a trolira. A járművön kapaszkodva újra elfogott a rosszullét. Most nem lehetek beteg... le kell érettségiznem. Szerencsére hamar elmúlt. Rohantam, és az utolsó pillanatban estem be a terembe. A tanár gúnyosan megjegyezte.
 -Azért mert híres lett, ne gondolja a kisasszony hogy különleges bánásmódban részesülhet!
 -Dehogy.. én...
 -Nincs időnk végighallgatni a magyarázkodását, üljön le! -utasított ingerülten.
 Szemlesütve kullogtam a számomra kijelölt padhoz. Kipakoltam az asztalom tetejére a szükséges dolgokat, mint például tollak, szendvicsek, innivaló stb. ugyanis négy óra hosszat, amíg az egész zajlott, nem nyúlhattam a táskámba  Eléggé izgultam mert nagy volt a tétje. A magyar volt számomra a legfontosabb, ezt nem szabadott elszúrnom. Nem volt időm sokat rágódni mert a tanár felhívta a figyelmünket a kezdésre és kiosztotta a lapokat. Kézhez kaptam azt a papírt, ami meghatározza a jövőmet, és pontot tesz az elmúlt négy évemre. Elolvastam a szöveget. Nem találtam túl bonyolultnak. Nekiláttam a feladatok megoldásának és lázasan körmölni kezdtem. Úgy számítottam, hogy ha ilyen tempóban haladok, akkor bőven elég lesz az idő... Aha, meg ahogy én azt elterveztem...
Hirtelen olyan erős rosszullét fogott el, hogy muszáj volt kikéredzkednem a mosdóba. Szédültem, azt hittem ott esek össze a folyosón. A mosdóba érve leereszkedtem a hideg kőre. Kicsit jót tett a hűvös de az émelygés nem múlt el. Forgott a gyomrom, és átkoztam a helyzetet és a szervezetemet...  miért pont mostanra kellett időzítenie? Hánynom kellett. Megosztottam a vécével a gyomrom tartalmát. Minden kijött belőlem ami csak lehetett, de nem lettem jobban. Ahogy ott ültem a hideg kövön elgondolkoztam... Hol és mikor kaphattam el ezt a vírust? Összekötöttem az agyamban eseményeket, és bevillant egy lehetséges magyarázat... Jajj ne... csak azt ne... Megcsapta az orromat a kellemetlen szag, minek következtében újra üdvözölhettem a vécécsészét.

3. rész: Egyedül

Lefeküdtem vele. Tudtátok hogy ez lesz? Mert én nem. Az utolsó pillanatig vaciláltam. Legfőképp Anna miatt... és legfőképpen miatta volt az egész. Bizonyítani akartam... hogy kinek azt nem igazán tudom... Talán magamnak... hogy nem igazak azok az tények amiket a fejemhez vágott... Hogy egyszer talán én is lehetek különleges... Ha Harry szexuális képességeiről akartok olvasni, akkor csalódást kell hogy okozzak. Nem sokáig ecsetelném a részleteket, sajnálom aki arra volt kíváncsi... Annyit viszont elárulok, hogy cseppet sem volt gyengéd... Gyorsan csinálta, s keményen ami így elsőre nem volt a legkellemesebb. Lehangoltalak titeket? Nem állt szándékomban. Az asztalon csináltuk, amit normális esetben nem tartanék helyénvalónak, csak nem volt a helyiségben semmi alkalmasabb. Már befejeztük, s Harry épp belepuszilt a nyakamba amitől nevetnem kellett, mikor valaki ránk nyitott. Niall volt. Kikerekedett szemekkel nézett ránk. Az arcán tükröződött minden amit belül érzett: a döbbenet, a csalódás és az undor. Próbáltam magamat takargatni a ruháimmal, Harry viszont nem zavartatta magát, gondolom ők amúgy sem szégyenlősek egymás előtt. Amikor Niall magához tért a kábulatból, kiabálni kezdett. Remegett a dühtől, s olyan gyorsan hadart, hogy alig értettem amit mondott. Annyit tudtam kivenni, hogy elhordta Harryt mindenféle szemétnek, meg hogy nem csinálhatja ezt minden lánnyal akivel csak kedve tartja... Összezavarodtam... Szégyelltem, hogy Niallnek így kellet látnia. Mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót, még vetett ránk egy szánalmas pillantást, majd csak úgy félvállról odalökte.
 -Mellesleg, azért jöttem hogy 10 perc múlva indulunk!
 Dermedten bámultam utána. Harry ellenben nem tétlenkedett. Felöltözött, adott egy puszit a homlokomra és otthagyott. Csak így, se szó, se beszéd. Rájöttem, hogy úgy volt, ahogy Anna mondta... Csak egy szánalmas, és naiv kislány vagyok. Nincs bennem semmi különleges. Kihasznált. Ez fájt a legjobban, meg az amit Niall arcán véltem felfedezni. Legszívesebben visszaforgattam volna az idő kerekét, attól a pillanattól kezdve, hogy felmentem a színpadra, de sajnos nem lehetett. Olyan egyedül éreztem magam, mint még azelőtt soha.

 *Vasárnap*

 Valamikor dél körül, amikor felébredtem, szinte biztos voltam benne, hogy csak álmodtam az egészet. Álmodtam, hogy Harry felhívott a színpadra, hogy megcsókolt és hogy... Visszapörgettem az agyamban az elmúlt nap egyes részleteit... ahogy azokba göndör fürtökbe túrok, s átadom magam neki... Nem tudtam felfogni hogy mi üthetett belém, hisz én nem voltam ilyen. Azelőtt meg sem fordult volna a fejemben olyan, hogy lefeküdjek valakivel aki a barátnőmnek tetszik... Sőt hogy akárkivel is együtt legyek... hisz az egy éjszakás kalandokat sosem preferáltam. És most tessék... Undorodtam magamtól, és ez az érzés egyre csak fokozódott, a bűntudattal egyetemben. Bocsánatot kellett kérnem Annától, még ha cseppnyi reményt se láttam arra, hogy megbocsát. Hirtelen ötlettől vezérelve ültem fel az ágyamban, s egy pillanat múlva kész is voltam. Már nagyban róttam az utcákat amikor elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy mit is mondok majd neki. Mert mégsem kopogtathatok be úgy, hogy "Nagyon sajnálom, hogy megbántottalak és hogy nem hittem neked. De képzeld, utána lefeküdtem vele, s kiderült, hogy igazad volt." Nagyon üdítő egy beszélgetés lenne, az egyszer biztos... Mivel nem laktam messze tőle, hamar odaértem. Az anyukája nyitott ajtót.
 -Sajnálom Kamilla de nem hiszem, hogy jó ötlet volt idejönnöd. Nem tudom  min vesztetek össze, de tegnap nagyon zaklatottan ért haza. Bezárkózott a szobájába, és azt mondta nem akar látni senkit, legfőképpen téged nem. Azóta nem jött ki, még enni sem, hiába könyörögtem neki.
 Nagyon szomorú volt az arca. Sajnáltam, hisz ez is miattam volt.
 -Azért megpróbálhatnám? Hibát követtem el, s szeretnék tőle bocsánatot kérni... -már a sírás kerülgetett.
 Láttam rajta hogy gondolkozik mi lenne a helyes.
 -Kérem... -kérleltem kétségbeesetten.
 -Jól van... -adta be a derekát -Valószínűleg el fog küldeni, de menjél csak. -tárta nagyra a bejárati ajtó.
 Félve kopogtattam be a szobaajtón. Semmi válasz.
 -Anna... -próbálkoztam bátortalanul.
 Csend.
 -Anna tudom hogy hallasz... -kezdtem de mivel nem kaptam feleletet, hát folytattam. -Borzalmas barátnő vagyok, sajnálom... -elkezdtek potyogni a könnyeim. - Mindenben igazad volt, időközben rájöttem... Harry egy szemét, nem érdemli meg, hogy miatta veszekedjünk... Ő...
Elakadtam, nem tudtam folytatni mert annyira rám tört a zokogás.
 -Mi van, csak nem megdugott és utána meg faképnél hagyott? -kérdezte egy gúnyos hang.
 Lassan kinyílt az ajtó, s ott állt Anna nyúzottan, karikás szemekkel. Tekintetéből sugárzott a düh, és a megbántottság.
 -Honnan tudod? -hüledeztem.
 -Tegnap felhívta a telefonodat... Elmondta hogy ne értsd félre nem akar semmit, de a szexet megismételhetnétek majd valamikor. Csak utána szóltam bele hogy nem te vagyok. -minden szava át volt itatva keserűséggel.
 -Sajnálom... Én nem...
 -Igen tudom, te nem akartad. Persze... Csak tudod mit tudok erre mondani? Hogy nem ismerlek. Az a Kamilla, aki egykor a barátnőm volt, nem tett volna ilyet... Amúgy sem, nem hogy velem szemben... Bőgsz itt nekem, hogy bocsássak meg, mert rájöttél, hogy nekem volt igazam. De nem fogok. És hogy miért nem? Mert te döntöttél úgy, hogy megteszed, annak ellenére, hogy tudtad hogyan érzek. De legalább elmondhatod magadról, hogy lefeküdtél Harry Stylesszal. Gratulálok. Azt hiszem nincs miről tovább beszélgetnünk.
 -Anna, kérlek...
 -Fogd a telefonod és tűnj el innen! Soha többet nem akarlak látni! -lökte nekem durván a telefont majd becsapta az ajtót.
 Összeomlottam. Kirohantam a házból (majd fellökve az anyukáját, aki még valamit kiáltott utánam, de azt már nem értettem) és meg sem álltam hazáig. Levetettem magam az ágyra és még jobban bőgni kezdtem. Taknyom, nyálam egybefolyt, de nem foglalkoztam vele... A telefonomat ledobtam az éjjeliszekrényre, haragudtam rá... meg Harryre is... De leginkább magamra haragudtam. Addig sírtam míg el nem nyomott az álom. Hajnalban arra ébredtem, hogy kilyukad a gyomrom az éhségtől, ami érthető, hisz másfél napja egy falatot sem ettem. Kisurrantam a konyhába hogy bepótoljam az elmaradott táplálékot. Amint jóllaktam visszafeküdtem az ágyba, s egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem bírtam visszaaludni.

 *Hétfő*

   Már órák óta feküdtem üveges szemekkel a plafont bámulva. Teljesen éber voltam, ugyanis több mint 12 órát aludtam, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem akartam gondolkozni, mégis olyan sebességgel forogtak az agyam fogaskerekei, hogy félő volt hogy anyu a másik szobában felébred a zajra. Nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Pontban fél hétkor kikeltem az ágyból, s komótosan elkészültem. Még soha nem ment ilyen gyorsan a reggeli rutin. Mivel olyan sok időm maradt, hát gyalog közelíttettem meg az iskolát a szokásos tömegközlekedés helyett. Legalább kiszellőztettem az amúgy is túlzsúfolt fejemet. Igyekeztem kerülni az emberi érintkezést. Ez egészen jól is ment, pontosan addig a pillanatig amíg be nem léptem az osztálytermünk ajtaján. Minden szem rám szegeződött, egy emberenként pattantak fel, és szaladtak oda hozzám. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás.
 -Jajj Kamilla, mesélj már milyen volt!! -visongatott Betti.
 -Mi? -megijedtem hogy miről is beszélhetnek.
 -Mi, mi? Hát a koncert! -lelkesedett Kriszti is.
 Furán néztem rájuk, ők meg furán néztek vissza. Már el is felejtettem, hogy én valaha koncerten voltam. Annyi minden történt utána, hogy az agyam szelektálta az ilyen "jelentéktelen" dolgokat, mint holmi One Direction koncert.
 -Ja hogy az... jó volt. -feleltem, s már készültem volna leülni, de csaknem hagytak békén.
 -Ennyi?! Csak jó? Mi van veled? -hüledezett Tündi.
 -Veletek mi van? Mi ez a hirtelen nagy érdeklődés? Azt hittem hallani sem akartok róla! -csattantam fel.
 Kezdtem elveszíteni a türelmem, ugyanis nem vágytam semmi egyébre csak hogy békén hagyjanak.
 -Jó de az még az előtt volt...-mondta Kriszti.
 -Mi előtt? -értetlenkedtem.
 -Hát a csók előtt. Az előtt hogy híres lettél! -tárta szét a karját Gábor.
 -Micsoda? Ne nevettessetek már, én nem vagyok híres.
 -Mondd, te remeteként éltél a hétvégén? -mondta s egy újságot nyomott az orrom alá.
 Valami populáris pletykalap aznapi számának címoldalán virítottam. Pontosabban nem csak én, hanem Harry is, abban a pillanatban megörökítve amikor csókolóztunk. Ha nem tudnám milyen ember is valójában Harry, most elolvadnék a fotó láttán, de így csak a hányinger fogott el. A szalagcím azt hírdette: "Egy magyar rajongó Harry Styles legújabb kiszemeltje!"
 -Honnan szerezted? -fordultam Gáborhoz.
 -A csapból is te folysz, tele vannak veled az újságok és a net is! -világosított fel.
 -Jajj ne... -nyögtem.
 Ez hiányzott már csak nekem, hogy a média is felkapja a sztorit... Szegény Anna...
 -Éés milyen volt vele smárolni? Összejöttetek?! Tudni akarom a részleteket!! -nyavajgott Betti.
 -Sajnálom, de nincs kedvem erről beszélni. -jelentettem ki határozottan.
 Még így sem hagytak békén. Egész nap bombáztak az idióta kérdéseikkel mint pl. "Milyen árnyalatú zöld a szeme közelről?" vagy hogy "Tényleg olyan nagy keze van?" Ha tudtam volna a választ akkor sem feleltem volna. Komolyan ki tesz fel ilyen hülye kérdéseket? Mondjuk, jobban belegondolva én is megkérdeztem volna a helyükben, de így az én nézőpontomból elég idegesítő volt. Alig bírtam kivárni az iskola végét. Minél előbb szabadulni akartam a kíváncsi tekintetek elől. Amikor megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, felpattantam, s célegyenesen hazaindultam. Nem vágytam másra csak egy kis nyugalomra, hogy tovább tudjak úszni a bűntudat végtelen tengerében. Hazaérve készítettem egy forró teát, s befeküdtem a tévé elé. Nem kötött le, hiába kapcsolgattam a csatornákat. Mindig visszatolakodtak azok a fránya gondolatok a fejembe. Arra gondoltam amit Gábor mondott, hogy tele van velem a net. Kíváncsi lettem, s az éjjeliszekrényemhez nyúltam ahol tegnap óta ott pihent a telóm. Volt pár nem fogadott hívásom és ugyanattól a számtól egy SMS-em. Csak annyi állt benne: "Ne nyilatkozz semmit a sajtónak!  H" . Nem tudtam hogy ez az üzenet nekem, vagy még Annának szólt, de nem is érdekelt. Nem mondhatja meg nekünk, hogy mit csináljunk, csak azért hogy a kialakított imidzse megmaradjon. Mérgemben a falhoz vágtam a telefont. Földet érése után pár perccel megszólalt. Biztos voltam benne hogy Harry hív. Nem voltam rá kíváncsi, hogy mit akar mondani... Ha bocsánatot akar kérni az sem érdekel... Erős leszek, nem veszem fel...
Nem bírtam ki, felvettem.

2. rész: A backstage

Képtelen voltam magamhoz térni a kábulatból... Miért pont én? De hát tényleg nem vagyok szép. Mi lesz Annával? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak az agyamban szüntelenül, miközben mindenki feszülten várta, hogy csináljak valamit.
 -Biztos, hogy nem zavar?-fordultam Annához megerősítést várva.
 -Persze hogy nem, örülök neki. -válaszolt bár a hangja nem volt túl meggyőző.
Körbefordultam, és sok dühös, csalódott vagy éppen kíváncsi szempárral találtam szembe magam. A tekintetem tovább siklott a színpadra ahol mindnyájan vigyorogtak, és Niall egy aprót bólintott. Ez a kis mozdulat adta meg a löketet, hogy elinduljak a színpad felé. Nagy nehezen átvergődtem a tömegen. Nem volt könnyű, ugyanis pár rajongó nem igazán örült annak, hogy én lettem a "kiválasztott". A kordonhoz érve egy szekuritis bácsi segített felmászni. Odafentről hihetetlen volt minden. Amerre csak néztem kíváncsi emberfejeket láttam. Megbabonázott a mennyiség, ami lentről fel sem tűnt. Egy érintést éreztem a karomon, és hirtelen ott álltak mellettem mind az öten, teljes életnagyságban. Akkor jöttem rá, hogy mire vállalkoztam, amikor elfogott a gyomorgörcs.
 -Mi a neved? - kérdezte Louis.
 -Ka-ka-kamilla. -dadogtam alig hallhatóan.
 Teljesen leblokkoltam, csoda volt hogy ezt ki bírtam nyögni.
 -Hé, nyugi! Nem kell izgulnod, mi is ugyan olyanok vagyunk mint bárki más, mint te. -nyugtatgatott Zayn.
 Aprót biccentettem, bár egyáltalán nem értettem egyet vele. Niall biztatóan rám mosolygott, majd így szólt.
 -Oké, akkor most következzen a Little Things, ami talán ráébreszti Kamillát arra a tényre, amire Harry is rávilágított az előbb, hogy mennyire gyönyörű.
 Jól esett, de nem hittem neki, éppen annyira nem mint Harrynek. Felcsendült a dal, és azonnal megnyugodtam. Hirtelen elszállt minden félelmem a kedvenc számom hallatán. A fiúk leültek a lépcsőre, és Harry megpaskolta a maga melletti helyet. Legszívesebben Niall mellé mentem volna, de ő nem ajánlotta fel. Csak ültem ott, és hallgattam a világ legjobb dalát. Nem mertem Niallre nézni egészen a szólójáig, akkor viszont nem bírtam ki.
 -You'll never love yourself half as much as I love you, and you'll never treat yourself right darling but I want you too. If I let you kno-o-ow, I'm here for you, maybe you'll love yourself like I love you ooh.- énekelte a szemembe nézve.
 Ne higgyétek hogy úgy nézett rám mint aki épp most szeretet belém, mert nem. Egyszerűen csak nekem szólt a dal, és az pont elég volt. Talán több is mint amit kívánhattam. Behunytam a szemem, hogy visszatartsam kicsordulni készülő könnyeimet, és úgy élveztem ahogy véget ér a szám. Amikor befejezték felnéztem... volna, ha nem lett volna Harry arca vészesen közel. Megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam, olyan hévvel hogy azon még magam is meglepődtem. Minden egyes másodpercét élveztem, pedig mélyen belül tudtam hogy nagy hibát követek el. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan is ért véget. Zavartan húzódtam el tőle s lesütöttem a szemem. Nem mertem felnézni a közönségre, mert féltem hogy megpillantom Anna csalódott arcát. Azt pedig nem akartam... nem akartam szembesülni azzal hogy elárultam őt. Mert sajnos ő csak annyit látott hogy elvettem tőle Harryt... pedig nem teljesen úgy volt, de azt senki sem tudhatta. Nyugtatgattam magam, pedig éreztem hogy bűnösebb vagyok mint amit magamnak be merek ismerni. Harryre se mertem nézni, mert akkor azt hinné hogy én többet gondolok annál mint aminek azt ő szánta. Tudtam, hogy csak szánalomból kaptam azt a csókot, nem pedig mert úgy is gondolta. Végül úgy néztem rá, hogy az arcom nem tükrözte azt a vágyat és bizsergést amit belül éreztem. Rám mosolygott, és megkért arra, hogy várjam meg a backstageben. Teljesen össze voltam zavarodva. Miközben mentem le a lépcsőn hallottam, hogy Liam próbálta folytatni a koncertet.
 -Jól van, nem történt semmi érdekes, csak Harry barátunk kissé elragadtatta magát. -mondta.
 Teljesen más volt innen minden. Egy fél órával ezelőtt még mit meg nem adtam volna azért, hogy a backstageben legyek, most meg legszívesebben a színpad túloldalára teleportáltam volna magamat, hogy bocsánatot kérjek Annától. Felhívni sem tudtam, mert az én telefonom is nála volt. Még a koncert előtt adtam oda neki, hogy vigyázzon rá ugyanis nekem nem volt zsebem. Vaciláltam, hogy elinduljak-e megkeresni őt a tömegben. Biztos voltam benne, hogyha én egyszer innen kimegyek, többet nem engednek majd vissza. Márpedig nekem még mindenképpen beszélnem kellet Harryvel. Tisztázni akartam vele a dolgokat, hogy aztán mindenki élhesse tovább az életét mintha mi sem történt volna. Ehhez viszont muszáj volt itt maradnom. Már nem tudtam úgy élvezni a koncertet mint előtte. Egyre csak azon járt az agyam, hogy mikor tudok beszélni a legjobb barátnőmmel. Mikor vége lett és a fiúk levonultak, Harry hozzám fordult.
 -Van kedved egy kicsit még itt maradni velünk?
 -Nem lehet sajnálom, a barátnőm vár. - mondtam kétségbeesetten.
 -Miért nem hívod fel? Akkor legalább őt is megismerhetnénk.
 -Sajnos nem megy, mert nála maradt a telóm.
 -Itt az enyém. -nyújtotta át nagylelkűen a sajátját.
 Felcsillant a szemem, és hálásan fogadtam el a készüléket. Abban reménykedtem, hogy amint Anna meghallja hogy találkozhat velük, minden mérge elszáll majd. Fejből csak a saját számomat tudtam, így azt tárcsáztam. Hosszú ideig csengett mire felvette.
 -Haló? -szólt bele bizonytalanul. Gondolom nem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt fel venni ezt az ismeretlen számot.
 -Szia, Kamilla vagyok.-szóltam bele halkan, félve a reakciójától.
 -Van pofád felhívni, amikor az előbb smároltad le a szemem láttára azt a srácot, akiért évek óta oda vagyok?- ordított bele a telefonba.
 -Nagyon sajnálom, én nem akartam... Ő... -mentegetőztem.
 -Fenét nem akartad! Úgy rámásztál, hogy szegény levegőt is alig kapott. Vedd már észre, hogy ez neki semmit sem jelentett... te sem jelentesz neki semmit! Nevetséges már a gondolat is, hisz mit akarna egy olyan lánytól mint amilyen te vagy...
 Mint valami sav úgy martak belülről a szavai. Iszonyatosan fájt. Hogy képes rólam így beszélni? Hogy gondolhat rólam ilyesmit? A legeslegjobb barátnőm...
 -Csak hogy tudd, Harry épp most kért meg, hogy maradjak velük beszélgetni! Ez a meghívás rád is vonatkozott volna, de így most már nem érvényes! -kiabáltam sírással küszködve.
 -Szánalmas vagy... - mondta s lecsapta a telefont.
 Szabad folyást engedtem a könnyeimnek, és átnyújtottam Harrynek a telefonját.
 -Hé, mi a baj? -simította meg a karomat együttérzően. Örültem hogy nem ért magyarul, mert nem volt kedvem magyarázkodni. Csak zokogtam tovább, ő pedig esetlenül átölelt. Nem tudom meddig sírhattam a karjaiban, de hősiesen állta a sarat. Aztán erőt vettem magamon, és határozottan így szóltam.
 -Oké, most már jól vagyok, mehetünk.
 -Biztos? Nem szeretnél inkább hazamenni? -kérdezte aggodalmasan.
 -Nem, hacsak nem küldesz el.
 -Isten ments, gyere menjünk! -kacsintott rám, és egy helyiségbe vezetett.
 A szobában volt pár kanapé, amin a négy fiú nyúlt végig fáradtan. Megint elkezdtem idegeskedni, mert bár Harry közelségét úgy ahogy megszoktam,  a többiek jelenléte még kicsit feszélyezett.
 -Sziasztok... -köszöntem zavartan.
 Három kócos fej emelte fel a fejét s köszönt vissza kedvesen, Niall viszont azonnal felpattant.
 -Hol voltatok ilyen sokáig?! Majd éhen haltam, mert ezek a gyökerek nem engedték hogy egyek mondván, hogy akkor nektek semmi sem marad! -fakadt ki.
 Ösztönösen elnevettem magam mert olyan aranyos volt látni az "éhező" Niallt.
 -Biztosítalak, hogy még csak a közelében sem voltál az éhhalálnak -veregette meg barátja vállát Louis.
 -Elakadtunk útközben. -válaszolt Harry a költői kérdésre és felém intett.
 -Minden rendben? -kérdezte Zayn a kisírt szemeimet fürkészve.
 -Igen, most már minden oké. Nekem is korog a gyomrom, szóval mit eszünk?- kacsintottam Niallre.
Felcsillant a szeme, s azonnal elsietett. Egy perccel később már vissza is tért, egy halom pizzával a karján. Akkora volt a kupac, hogy alig látott ki mögülle.
 -Ezt komolyan gondoltátok? Egy egész hadsereg jól lakhatna ebből. -ráncoltam a homlokom.
 -Hidd el el fog fogyni, ha Niall beindul még kevés is lesz.-biztosított Liam.
 Nekikezdtünk az evésnek. Míg a többiek alig bírták megenni a pizzájukat, addig Niall kettőt, én pedig másfelet is benyomtam. Pont egyszerre végeztünk az adagunkkal és összemosolyogtunk. Kezdtem feloldódni a társaságukban. Iszonyat sokat hülyültünk, s egy idő után már szakadtunk a röhögéstől. Pár kép is készült Instagramra, és öt visszakövetéssel lettem gazdagabb a Twitteren. Amikor már fájt a hasunk a nevetéstől, és páran kidőltek a fáradságtól, Harry kézen fogott, és egy kisebb öltözőbe vezetett. Becsukta magunk mögött az ajtót, és a falhoz nyomott. Olyan szenvedéllyel kezdett csókolni, hogy az már-már erőszakos volt. De nem éreztem késztetést rá hogy eltoljam magamtól, mert én is akartam. Anna jutott eszembe, meg hogy miket mondott. Hogy szerinte én nem kellenék Harrynek, én nem lennék neki elég jó. De ő mégis engem választott és nem Annát... Én tetszettem meg neki... Amikor Harry elkezdte rólam lefejteni a ruhát, megmerevedtem.
 -Mi a gond? -suttogta a fülembe.
 -Nekem ez lesz az első alkalom... -mondtam halkan.
 -Ha nem akarod, nem kell.
 -De csak...
 Gondolkodóba estem. Engem soha senki nem vett észre... Rám sosem irányult figyelem... Mindig a barátnőm árnyékában éltem... Erre most a srác akinek a posztere évek óta lóg a falamon, engem akar... Úgy éreztem, hogy végre valakinek számítok... Bizsergető érzés futott végig a testemen, és abban a pillanatban nagyon kívántam Harry Stylest...