9. rész: Kínos helyzetek

Sziasztok! Nem szokásom a bejegyzések előtt kommentálni, de most szükségét érzem. Többen tudják közületek, hogy azért csúsztam meg a résszel mert Zayn távozása a bandából különösen mélyen érintett...  annyira, hogy képtelen voltam írni akár egy sort is... Még nem dolgoztam fel teljesen, de azért már érzek magamban annyi erőt, hogy befejezzem a tiszteletére ezt a részt. Azthiszem ennél silányabb munkát még nem adtam ki a kezem közül, de kérlek titeket, most nézzétek el nekem... Ígérem, hogy a következőben már hozom a formám. Remélem nem csalódtatok nagyot...
 xx Fanni

 Az első gondolat ami átfutott az agyamon, hogy ő jött vissza, így automatikusan belekucorodtam az ölelésbe. Mindennél jobban vágytam a közelségére, ezért boldogan fúrtam bele az arcom a melkasába, hosszasan beszívva a pólója illatát... ekkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel. Erős piaszag áradt a mellettem fekvő személyből, pedig Nialltől alig egy órája váltam el... persze azóta ihatott, de engem ez a helyzet nagyon emlékeztetett valamire, ezért jobbnak láttam utána járni a dolognak. Kicsússzantam az erős karok közül, s felkapcsoltam az éjjeli lámpát. A látvány ami fogadott nem döbbentett meg igazán, inkább csak elszomorított... ugyanis nem más volt ott mint Harry.
 -Oltsd le a villanyt mert megvakulok! -emlete a karját a szeme elé, hogy megvédje az erős fénytől.
 Csalódott voltam, mivel nem más feküdt a helyén, de örültem, hogy már azóta kijózanodott valamelyeset.
 -Mégis mi a csodát keresel itt? -fakadtam ki.
 -Gondoltam, ha már úgyis jön a gyerek, akkor miért ne... most legalább veszélyek nélkül élvezhetnénk, hisz ennél rosszabb már úgysem történhet.
 -Hát rosszul gondoltad! -fontam össze dühösen a karomat. -Mégis mit képzelsz magadról? Kihasználsz, teherbe ejtesz, majd úgy beszélsz velem mint egy kutyával... s ezek után még azt hiszed, hogy én többet le fogok veled feküdni?!
 Feltolta magát térdelő helyzetbe, s úgy nézett a szemembe.
 -Nem hiszem, tudom.
 -Oké, ebből elég! Most azonnal fogod magad, s nagyon gyorsan elhúzol innen! -kiáltottam rá, és az ajtóra mutattam.
Elkapta a kezem, s lerántott magához az ágyra.
 -Miért? Azt ne mondd, hogy te nem akartad... -suttogta egész közelről.
Kicsapódott az ajtó, mi pedig úgy ahogy voltunk megmerevedtünk és odakaptuk a fejünket.
 -Mégis mi a fészkes fene zajlik itt?! Zeng tőletek a fél hotel! -tárta szét a karját Zayn.
 Lepillantottam a kezemre amit Harry még mindig szorosan tartott, s kiszabadítva onnan elhúzódtam tőle. Csúnyán néztem rá, mire ő csak rántott egyett a vállán.
 -Semmit. -feleltem enyhén ingerülten.
 Bár a választ Zaynnek szántam, a hangsúly még Harrynek szólt.
 -Akkor te mit is keresel itt? -ráncolta a homlokát Zayn. -Már a koncert után is akartam kérdezni... olyan ismerős voltál...
 -Teherbe ejtettem. Tudod ő az a lány, akit Budapesten felhívtunk a színpadra. -válaszolt helyettem Harry.
 -Micsoda?! Szóval, mivel úgyis terhes, úgy döntöttetek hogy akkor felavatjátok ezt az ágyat is?
 -Igen. -helyeselt Harry.
 Nem hagyhattam szó nélkül, hiszen nem is így volt. Hevesen ellenkezni kezdtem.
 -Nem, dehogy! Ő...
 Mielőtt meg tudtam volna magyarázni a helyzetet, felbukkant az ajtóban egy újabb alak, s közbevágott.
 -Mi folyik itt?!
 Ó ne, már csak ő hiányzott... így még kínosabb lesz ez az egész...
 -A lány terhes Harrytől, s most a kelleténél egy kicsit hangosabban játszották az új menetet. -magyarázta Zayn a döbbent Niallnek, pedig valószínűleg még ő sem értette pontosan, mi is történik itt.
 A szöszi kérdőn fordult felém, tőlem várva megerősítést. Szemében láttam valamit, ami akár... de valószínűleg csak beleképzeltem.
 -Én nem csináltam semmit! -siettem a magyarázattal. -Ő csak úgy beosont ide, és rám mászott!
 -Te meg nem tiltakoztál! -védte meg magát Harry.
 -Mondd, mi nem volt neked elég nyilvánvaló tiltakozás azon, hogy kizavartalak a szobámból?!
 -Előtte. Még hozzám is bújtál!
 -Igen mert... -elcsuklott a hangom.
 Nem folytathattam, mert akkor elárultam volna magam... Senki sem tudhatja meg, kire gondolok folytonosan... szánalmasnak gondolnák..
 -Mert? -kérdeztek vissza egyszerre ketten sürgetve, hogy folytassam.
 Végignéztem a társaságon. Zayn csak rántott egyet a vállán azt üzenve, hogy ő semmit sem ért, Harry kajánul vigyorgott, előre tudva hogy ő fog nyerni... Niall viszont csak feszülten várta mivel folytatom. Nem bírtam volna elviselni ha lesajnál... ha esetleg később el is kerül... Szükségem volt rá, és már rég nem Harry miatt... így csak ennyit feleltem.
 -Nem számít, menjünk aludni...
 -De igen is számít! Mit akartál mondani? -emelte meg a hangját Niall.
 -Nem szertnéd hallani.
 Valami fájdalomféle suhant át az arcán, de aztán csak közönbösen azt felelte.
 -Igazad van, nem tartozol nekem magyarázattal. Ugyanis ahogy ma már említetted, én nem vagyok senkid... -mondta kicsit erősebben megnyomva a "senkid" szót.
 Összeszorult a szívem a szavai hallatán, de jobb volt így, mint kockáztatni, hogy elveszítsem. Zayn zavartan nézett végig rajtunk. Látszott szegényen, hogy nagyon nem ért semmit.
 -Oké, most már végképp elvesztettem a fonalat. Valaki magyarázza már el mi van! -szólalt meg.
 -Hosszú lenne. -sóhajtottam.
 -Jó akkor ne most, mert már amúgy is késő van. Holnap leülünk megbeszélni a dolgokat, amikor már Louis és Liam is jelen lesznek, mert ha a magánéletetek nem is, de a terheses ügy ránk is tartozik. Nincs kibúvás alóla! -hangja határozott volt, és ellemtmondást nem tűrő.
 Mondjuk nem mintha el akartunk volna menekülni a vallomás elől. Kerestem Niall tekintetét, de ő tüntetően elfordult. Rosszul esett. Nem akartam, hogy haragudjon rám. Mivel feszült csend telepedett közénk Zayn javaslatot tett.
 -Szerintem most mindenki menjen aludni. -mondta majd Harryre pillantva hozzátette. -A saját ágyába!

 Reggel halk kopogtatásra keltem. Kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Kellett pár másodperc míg rájöttem hol is vagyok. Még nem láttam a szobát ilyen verőfényes napsütésben. Csodaszép volt. Mintha valami felhőben lettem volna azzal a sok fehérrel és krémszínűvel. Miközben gyönyörködtem a látványban, valaki újra kopogott.
 -Megyek! -kiáltottam ki, s nyomban felpattantam ajtót nyitni.
 Niall volt az.
 -Gyere, várnak a többiek... hagytalak volna még aludni, de nekünk délután menni kell tovább. -hangja hűvös volt és távolságtartó.
 -Miért? Mennyi az idő? -kérdeztem zavartan.
 Teljesen elvesztettem az időérzékem.
 -Mindjárt 11.
 -Jézusom, sajnálom! Miért nem ébresztettetek fel?
 -Ki kellett pihenned magad.
 -Haragszol még? -fürkésztem a tekintetét, hátha ki tudok belőle olvasni valamit.
 -Nem. -sóhajtotta.
 -Kérlek higgy nekem! Azok után ahogy viselkedett, többet nem dőlnék be neki...
 -Jó, nem számít... Kimegyek amíg elkészülsz. -mondta és már ott is hagyott.
 Zuhanyzás közben végig ez a két szó kattogot a fejemben... "Nem számít". Nem akartam megváratni, így fürdés után csak felkapkodtam a ruháimat, s lófarokba kötöttem a hajam. Borzasztóan festettem, de nem volt több időm... meg valahogy nem is izgatott.

 -Hova megyünk? -kérdeztem amikor már egy ideje róttuk a folyosókat. -Harry szobájába. A többiek már ott vannak.
 Ez a szoba kinézetileg egy kicsit más volt mint az enyém, de hasonlóképpen fenséges. Az ajtónyitódásra a jelenlévők felkapták a fejüket.
 -Na végre, megjötettek! Már kezdtünk aggódni, hogy felfalt titeket egy hotel medve. Gondolkoztunk is értek-e annyit, hogy a keresésetekre induljunk. -üdvözölt Louis.
 -Pihenjen a szád. -szólt rá Zayn. -Most komoly dologról lesz szó.
 -Tudok komoly lenni! -kérte ki magának Louis.
 -Igen, tudjuk. -mondta Liam Louisnak, majd hozzánk fordult. -Hallhatnánk végre miért vagyunk itt?
 Kétségbeesetten néztem azokra a srácokra, akik tudják a történetet, de valahogy egyikük se akart megszólalni.
 -Harry? -kérdeztem reménykedve.
 -Mondjad csak te.
 Ó kösz, sokat segítettél. Mivel nem vette át a szót, és a többiek kíváncsian vártak, hát belekezdtem.
 -Kamilla vagyok, az a magyar rajongó aki fent volt a színpadon...  ha nem emlékezne rám valamelyikőtök.
 Csak bólogattak, ami nem tudom hogy azt jelentette-e hogy emlékeznek, de nem is ez volt a lényeg. Elég kínos volt erről beszélni, mégis elmondtam az egészet kezdve azzal hogy Harry az öltözőhelyiségbe vezetett, aztán amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, s az utána lezajlott telefonbeszélgetéseken át, a tegnapi nappal bezárólag. Kihagytam bizonyos részeket, amikre valószínűleg amúgy se lettek volna kíváncsiak, mint például, hogy Harry később is bepróbálkozott. Niall, Harry és Zayn is észrevette a hiányosságot a sztoriban, de egyikük se szólt egy szót sem.
 -Oké, foglaljuk össze. -kezde Liam. -Te lefeküdtél vele. -mutatott Harryre. -Minek következtében most terhes vagy. Mivel Harryt ez nem érdekelte, Niall a segítségedre sietett. Azért vagy most itt, mert tegnap megbeszélted Harryvel a dolgot, hogy ha megtartod a babát foglalkozni fog vele. Így van?
 -Igen. -mondtam.
 -Honnan tudjuk, hogy nem csak kihasználni akarod a helyzetet, hogy még jobban a közelébe tudj férkőzni? -vágott közbe gyanakodva Louis.
 De jó, már megint itt tartunk.
 -Elvittem Kamillát a klubba az este, ahol Harry rámozdult, de ő visszautasította. -mondta egyszerűen Niall.
 Hangja könnyed volt, és meggyőző. Itt bizonyosodtam meg róla, hogy már nem mérges.
 -Én meg rájuk találtam amint próbálta kizavarni a szobájából Harryt. -védett meg Zayn is. -Ezek nem épp azt mutatják, hogy közel akar férkőzni hozzá.
 Aranyos volt tőlük. Pedig Zayn nem teljesen így talált ránk... csak azt ismétli amit én mondtam, de örültem a bizalmának.
 -Hé, most mindenki ellenem van? -háborodott fel Harry.
 -Nem tesó, én csak a tényeket mondom. Nő ügyekben még van mit tanulnod, például, hogy fogadd el ha valaki nemet mondd.
 -De nekem nem szoktak nemet mondani! 
 -Pedig most mégis. -húzta tovább az agyát Zayn, s rám kacsintott.
 -Jó, nem ez a lényeg, hanem hogy ez a gyerek mennyire hat ki a One Directionre? -szólt közbe Liam.
 -Semennyire. -siettem a válasszal. -Megígértem hogy nem kerül ki a médiába, feltéve ha Harry komolyan gondolta amit mondott. Vagyis maximum néha itt fogok lógni a nyakatokon, ha nem baj... de csak ennyi.
 -Dehogy. Ez csak természetes, hisz te már hozzánk tartozol. Akkor jössz amikor csak akarsz. Ugye srácok? -mondta kedvesen Niall.
 Mi? Mi az hogy hozzájuk... hozzá... tartozom? Annyira boldoggá tett az amit mondott hogy madarat lehetett volna velem fogatni.
 Liam és Louis biccentett egyet, Harry csak morgott valamit az orra alatt, Zayn viszont lelkesen válaszolt Niall kérdésére.
 -Persze! Szívesen látunk bármikor kicsi lány! -mosolygott rám.
 Hálásan viszonoztam a gesztust. Azt hiszem új barátra tettem szert a személyében.

8. rész: Az igazi Harry

Számítottam erre a reakcióra, de mégis szíven ütött. Rosszul esett, hogy így nevezett... hogy csak ennyit gondol rólam. Az emberek időközben újra nyüzsögni kezdtek. Mindenki ment a maga dolgára, nem érezték a kitörni készülő vihart. Niall azonban rögtön a védelmébe vett.
 -Ne hívd őt így még egyszer!
 -Miért ne? Nevezzük nevén a dolgokat. -mondta Harry egy megvető pillantás kíséretében.
 Tőrként hasítottak belém a szavai... csak álltam ott könnyes szemmel, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem tudtam mit mondani, hisz igaza volt... de ez az igazság piszkosul fájt.
 -Miért ítélkezel, ha nem is ismered?! Nem tudsz róla semmit! -tromfolt rá Niall.
 -Te talán ismered? Véded akár egy szentet, pedig mindketten tudjuk a történetet.
 -Igen, tudom mi volt, és azt is, hogy mi lett a következménye, mert én, ellenben veled végighallgattam s úgy alkottam véleményt. Lehet hogy nem szent, de azért téged sem kell félteni, sőt... itt a teremben mindenki tudja mire vagy képes!
 -Mert nekem ez kijár. Harry Styles vagyok az isten szerelmére, ő meg csak egy lány!
 Niall ekkor már remegett a dühtől, én pedig csak kapkodtam a fejemet közöttük.
 -Akkor most légy okos, Ó, te Nagyságos Harry Styles aki azt gondolja hogy bármit megtehet következmények nélkül, átgázolva mindenkin! Ugyanis ez a lány, akit te alsóbbrendűként kezelsz, egy szempillantás alatt lerombolhatja a féltve őrzött imidzsedet! Vigyázz, mert az emberek még a végén megtudják, hogy milyen is vagy valójában! -ordította Harry képébe.
 -Miről hablatyolsz itt össze-vissza? Hogy tudna nekem ő ártani? -forgatta a szemét az érintett.
 -Talán tudnád, ha odafigyeltél volna arra, hogy mit próbált neked elmondani! De nem, mert te csak magaddal törődsz... hogyan is érdekelne téged egy olyan aprócska dolog mint, hogy valakit teherbe ejtettél. Pff.. semmi. Csak arra vigyázz, nehogy rossz fényt vessen a karrieredre... -Niall hangja iszonyat gúnyos volt.
 -Ja, csak ennyi. -legyintett Harry. -Nem gondolom, hogy ettől félnünk kellene, senki sem hinne neki.
 -Nekem mindegy, hagyd figyelmen kívül, aztán majd meglepődsz ha a médiában köszön vissza a sztori, de akkor én fogok a legjobban röhögni.
 -Te komolyan elhiszed neki? Hányszor próbálkoztak már ezzel... Honnan veszed hogy  igazat beszél?
 -Jajj, nézz már rá, mennyire össze van törve! Ő tényleg teljesen tanácstalan, és kétségbe van esve. Ha csak rivaldafényre vágyna akkor nem így nézne ki, ezt nem lehet ennyire jól színlelni! -mutatott rám Niall.
  Hosszú idő után először rám néztek. Eddig annyira bele voltak merülve a veszekedésbe, hogy észre se vették a jelenlétemet. Az arckifejezésüket látva, bizonyára valóban rémesen festhettem... mondjuk nem is csodálom, hisz azóta bőgtem mióta Harry megjelent, és valószínűleg a szemem teniszlabda nagyságúra duzzadt. Felpillantottam a könnyeim alól, s egy zöld fürkésző szempárral akadt össze a tekintetem. Nem tudtam mit is mondhatnék... mivel győzhetném meg. Nem jöttek a szavak, csak zavartan újra lesütöttem a szemem. Kínos csend telepedett a hármasunkra. Feszülten vártunk. Hogy mire, azt mi sem tudtuk pontosan... talán Harry reakciójára. Egy hatalmas sóhaj hallatszott s végre megszólalt.
 -Elhiszem. -mondta. -De ennek minél hamarabb véget kell vetni!
 -Arról még nem döntöttem... -feleltem csendesen.
 -Mi az hogy nem döntöttél?! -csattant fel. -Az tönkre tenné a karrieremet!
 -Láss már túl egy kicsit magadon is! Az én hasamban van a gyerek s jogom van határozni a sorsáról! -védtem meg magamat. Közbe akart vágni, én viszont folytattam. -De megnyugodhatsz, hallgatni fogok, abban az esetben ha megígéred, hogy apja leszel annyira amennyire csak lehetséges... ha esetleg megtartanám.
 -Nem kérheted tőlem, hogy azzal a gyerekkel játszadozzak koncertezés helyett!
 -Én ezt nem is várom el. Csak annyit, hogy ne hagyd figyelmen kívül a létezését... hogy néha találkozzatok... meg ilyenek. Nem nagy kérés. Amúgy meg nem hiszem, hogy sok választásod lenne, ugyanis ahogy Niall is mondta, bármikor balhét csinálhatok az ügyből, s akkor majd fájhat a fejed a karriered miatt.
 Láttam rajta, hogy vacilál...  nem tudta mi tévő legyen. Valószínűleg belátta, hogy tényleg nincs sok választása, ugyanis kisvártatva így szólt.
 -Jól van, legyen. De ha bárki megtudja, akkor többet nem érdekelsz se te, se a gyereked!
 -Tisztában vagyok vele. -feleltem.
 Már kiismertem annyira, hogy erre magamtól is rájöttem... bár nem mintha engem amúgy érdekelne.
Mint aki végszóra jött, befutott a fiúk stylist-ja.
 -Már mindenhol kerestelek benneteket! Azonnal nyomás öltözni, hisz perceken belül kezdés van!
 -Akkor én azt hiszem nem is zavarok tovább. -jelentettem ki.
 -Ne! Nem engedhetlek el egyedül, még a végén valami bajod esik! Várd meg a koncert végét, aztán majd Paul elvisz.
 Ellenkezni sem volt időm, mert már kézen is fogott s a színpad mögé vezetett ahonnan mindent tökéletesen be lehetett látni.
 -Csak maradj itt, és élvezd a koncertet! -kacsintott rám, és egy pillanat múlva már el is tűnt a szemem elől.
 Teljesen máshogy éltem meg ezt az élményt mint az előzőt. Akkor bennem volt az újdonság varázsa, és később az idegesség is. Most nem kerített hatalmába az akkori eufórikus érzés... egyszerűen csak megnyugodtam, s kiengedtem az elmúlt hetek stresszét. Az már csak hab volt a tortán, hogy Niall feltűnő gyakorisággal pillantott hátra... felém. Amikor befejezték rögtön hozzá fordultam.
 -Niall, muszáj mennem! Már így sem vagyok benne biztos, hogy elérem az utolsó vonatot.
 -Biztos nem maradsz? Tudunk neked kivenni szobát a szállodában, és akkor legalább kipihenhetnéd magad. Nem tesz jót ha ilyen állapotban éjszaka még utazgatsz!
 -Majd alszok a vonaton. -nyugtattam meg.
 -Ahogy jónak látod... Szóltam Paulnak, természetesen kivisz a pályaudvarra.
 -Köszönöm... mindent. -néztem mélyen a szemébe.
 Tudatni akartam vele, mennyire hálás vagyok neki azért amiket értem tett. Egy lépéssel leküzdötte a közöttünk lévő távolságot. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy majdnem összeért az orrunk... végül egy puszit lehelt az arcomra s a fülembe súgta.
 -Vigyázz magadra!
 Mire észhez tértem a döbbenetből már ott sem volt.

 Egész úton a kocsiban próbáltam megfejteni ezt a furcsa jelenetet. De hiába agyaltam rajta, nem sikerült. Amikor megérkeztünk, megköszöntem Paulnak a fuvart és az információs pulthoz siettem.
 -Elnézést, melyik vágányról indul a Budapesti járat?
 -Két perce ment el a 13-asról. -felelte sajnálkozva a hölgy.
 Megköszöntem a segítségét és elsétáltam. Pánikba estem. Ez volt az utolsó vonat amivel haza juthattam volna... legközelebb majd csak reggel indul. Most meg mi a csodát csináljak? Két lehetőségem volt. Az egyik, hogy meghúzom magam az első járatig a hideg pályaudvaron, a hajléktalanok mellet, kockáztatva nem csak a saját testi épségemet de a babát is... Vagy felhívhattam Niallt, aki már valószínűleg valahol bulizik, teljesen megfeledkezve rólam... hogy aztán újra szívességet kérjek tőle. Nem volt kedvem zavarni őt, de azt azért beláttam hogy az első opció sok szempontból is elvetendő. Szinte első csörgésre felvette a telefont.
 -Kamilla! Valami baj van?
 Nagyon rémült volt a hangja, így gyorsan biztosítottam róla, hogy jól vagyok, és vázoltam a helyzetet. Természetesen mondta, hogy amilyen gyorsan csak tud itt lesz, ne mozduljak sehova. Megnyugodva tettem le a telefont. Amíg vártam az érkezését, a gyomrom közölte velem, hogy régen ettem utoljára, és ezt sürgősen pótolni kéne. Meg kell majd kérnem Niallt, hogy ugorjunk be egy McDrive-ba.
Éppen csak végiggondoltam ezt, már fel is tűnt a távolban az ismerős, kócos, szőke fej. Úgy vetettem magam a nyakába, mintha legalább egy éve nem láttam volna, nem csak egy órája. Szorosan magához szorított. Nem akartam  hamar elengedni...  élveztem a biztonságot nyújtó közelségét. Amikor szétváltunk, megszólaltam.
 -Lenne még egy megoldandó probléma...
 -Mi lenne az?
 -Éhes vagyok. -jelentettem ki egyszerűen.
 Elnevette magát.
 -Azon könnyen segíthetünk főleg, hogy én is elviselnék egy... esetleg két pizzát.
 Elmosolyodtam. Mindjárt sejtettem, hogy díjazni fogja az ötletet.

 Elvitt egy éjszaka is nyitva tartó pizzázóba. Már nagyban falatoztunk amikor megkérdeztem.
 -Honnan tudsz te ilyen helyekről ha alig vagytok pár napot egy-egy helyszínen?
 Nem fért a fejembe hogyan csinálja.
 -Nincsenek nagy igényeim. Az egyetlen dolog amit kérek hogyha új helyre érkezünk az a pizza, s egy lista a városban található összes kajálda címéről, és nyitva tartásáról.
 -Borzasztó vagy! Ilyen gyönyörű városokba jutsz el mint Berlin, és téged először a kaja érdekel. -nevettem rá.
 -Mi más? -harapott bele huncutul a szeletébe.
 -Nem tudom, mondjuk a lányok... -csúszott ki a számon.
 Zavartan bámultam a pizzám tetején található szalámit, csak hogy ne kelljen ránéznem.
 -Már régóta nem voltam szerelmes... -felelte csendesen. -Nem vagyok olyan mint Harry, inkább várok arra, akire tényleg érdemes.
 Hmm... szóval még vár valakire... Pedig reménykedtem... Hogyan is fordulhatott meg a fejemben, hogy esetleg... Én hülye...  Még mindig nem mertem felnézni, inkább gyorsan másra tereltem a szót.
 -Merre vannak a többiek? Nem kéne neked is velük lenned?
 -A szállodánkhoz közeli szórakozóhelyen vezetik le a feszültséget. Kibírják nélkülem egy darabig... -lepillantott az üres tányéromra. -Viszont mivel látom hogy befejezted, ha lenne kedved, elnézhetnénk oda.
 -Nagyon szívesen! -lelkesedtem.
 -De természetesen csak egy rövid időre, ugyanis pihenned is kéne!

 Belegyeztem, mert valóban éreztem magamon, hogy kezdek fáradni.

 A klub puccos volt, s elegáns. Még véletlenül sem hasonlított a Pesten található koszos kis pincékre, amiket szórakozóhelynek titulálnak. Niall közölte velem, hogy hoz valamit inni, én meg leültem egy székre. A mellettem lévő hely sem maradt sokáig üresen, ugyanis kisvártatva lehuppant rá Harry. Látszott rajta hogy nagyon be van rúgva. Amúgy sem, de így végképp nem vágytam a társaságára.
 -Szia gyönyörűm! Mi újság? -nehezére esett formálni a szavakat annyira részeg volt.
 -Mi van most már a gyönyörűd vagyok? Pedig nem is olyan rég még lotyónak neveztél! -feleltem ingerülten.
 Felállt, s közel lépett hozzám.
 -Te most már az enyém vagy. -mondta, engem pedig megcsapott a piaszag. Gyorsan elfordítottam a fejem nehogy meg tudjon csókolni, mert akkor tuti kidobtam volna a taccsot. A tekintetem megakadt Niallön aki a pultnál állt, és szintén engem nézett, miközben egy mélyen dekoltált, miniruhás liba lökte neki a szöveget. Amint észrevette, hogy figyelem, visszafordult a lány felé, rávillantva százwattos mosolyát. Itt ment el a kedvem a bulizástól. Eltoltam magamtól Harryt, s indultam volna mire elkapta a csuklómat.
 -Tudom, hogy nem is akarsz igazából itt hagyni! -mondta, (vagyis inkább ordította a zene miatt) s megeresztett felém egy csábító mosolyt.
 -Igen? Csak figyelj!
 Kitéptem a kezem a szorításából s dühösen Niallhöz csörtettem.
 -Kérlek menjünk! Igazad volt, tényleg pihennem kellene.
 -Ilyen hamar? Hát nem szórakoztál jól Harryvel? -volt egy enyhe csípős él a hangjában amit nem tudtam hova tenni.
 -Kevésbé mint te... -feleltem hasonló stílusban, a maca felé intve. -Amúgy köszönöm az italt... nagyon jól esett.
 Lenézett a kezében lévő teli pohár kólákra.
 -Sajnálom. Csak megszólított, s nem tudtam lerázni.
 -Képzelem mennyire próbálkoztál. -jegyeztem meg epésen. -Mindegy. Nem is lényeg, csak induljunk már.
 Próbáltam nemtörődömséget színlelni, pedig belül majd felrobbantam. Ha ő itt keresi az igazit, csak tessék, nem állok az útjába.
 -Jó oké, gyere. Már elintéztem a szobádat mielőtt felvettelek az állomáson. -sóhajtott.
 Nehéz volt kijutni a klubból, ugyanis nagy volt a tömeg. Erősen kellet szorítanom a kezét ahhoz hogy el ne vesszek. Ahogy kiléptünk a szabadba, hirtelen minden csöndes lett. A feszültség itt jobban érezhető volt mint odabent... Egykedvűen baktattunk egymás mellett egészen addig amíg el nem fogyott a lábunk alól az út, vagyis a szobaajtómig. Zavartan lépkedtem egyik lábamról a másikra... egyikünk se tudta hogy mit is kéne most mondani. Már nem akartam, hogy egyedül hagyjon, de nem volt okom marasztalni... őt várták vissza.
 -Hát akkor jó éjszakát. -szóltam csendesen, majd jó képet vágva hozzátettem. -Sok szerencsét a lányhoz...
 -Nem, félreérted! -ellenkezett. -Én csak azért csináltam, mert te...
 -Nem kell magyarázkodnod, hisz nem vagyok senkid... -vágtam a szavába. -Jó szórakozást... Szia Niall...
 Mielőtt bármit mondhatott volna becsuktam az orra előtt az ajtót. Rossz érzés volt elküldeni, mert nagyon vágytam a társaságára, de nem lehettem önző... nincs jogom kisajátítani csak mert túl jó hozzám... Nem szabad olyat gondolnom a segítőkészsége mögé ami valójában nincs ott... Bezuhantam az ágyba, de még jó darabig csak bámultam a plafont azon agyalva, hogy vajon mit csinálhat épp Niall. Vajon még mindig azzal a lánnyal flörtöl? Esetleg talált más kiszemeltet? Sok mindent megadtam volna, hogy ezeket megtudjam.
Egyszer csak halk neszre lettem figyelmes. Valaki lenyomta a kilincset, s besurrant a szobába. Csak egy sötét árnyat láttam, ami odaosont az ágyamhoz s bebújt a takaró alá. Éreztem a teste melegét... ahogy hozzám simult, és magához ölelt...

7. rész: Látszat

 Izgatottan ébredtem. Múltkori beszélgetésünk alakalmával Niall ismertette velem az ötletét. Szerinte nem érdemes elektronikus úton megközelítenem a helyzetet, ugyanis ott Harry könnyűszerrel el tud hárítani. Mivel mindenképpen csak a személyes megoldás lehet célravezető, azt javasolta, hogy utazzak Berlinbe a következő turnéállomás helyszínére. Nem ellenkeztem, hisz így őt is újra láthatom. Csigalassúsággal teltek a napok, de nagy nehezen eljött ez is. Egyik részről iszonyatosan izgultam Harry reakciója miatt, aki természetesen nem sejtett semmit, másrészt viszont megnyugtatott a tudat, hogy pár óra múlva Niall teljes támogatását élvezhetem. Az elmúlt két napban anyu csak egy vigyort látott a lánya helyén, amit miután elmondtam neki, hogy hova készülök, természetesen meg is értett. Nem közöltem vele a teljes igazságot, csak annyit, hogy a fiúk meghívtak a németországi koncertjükre. Innentől kezdve repesett a boldogságtól, hogy mennyire jól alakul a kapcsolatom Harryvel. Aha, persze... Nem volt kedvem elszomorítani.
 A telefonom kijelzőjére pillantottam s elégedetten konstatáltam, hogy még időben vagyok. A ruházatom nem volt kimagasló, de azért egy "Jézusom ma újra találkozok a szupersztárocskával aki elindította a bennem növekvő valamit, valamint a haverjával aki foglalkozik is a dologgal!" öltözéknek megfelelt. Mivel kezdett melegebbre fordulni az idő, egy lenge térd fölé érő szoknyát választottam, melybe betűrtem a felsőmet. Ehhez jöhetett az elengedhetetlen bakancs. Csak semmi kirívó, a szokásos. Csendben osontam ki a lakásból, ugyanis nem akartam felébreszteni anyut ezekben a hajnali órákban.
 A vonatút eseménytelen volt s hosszú, de leginkább az utóbbi. Ez alatt az idő alatt bőven volt időm végiggondolni az életemet oda-vissza... háromszor is. Még mindig tanácstalan voltam a babát illetően. Mert tegyük fel, hogy megtartom. Mégis hogyan nevelem fel úgy, hogy nincs munkám s az érettségit is épphogy csak letettem? Anya jutott eszembe, meg hogy ő is végigment ezen amikor engem várt. Korai gyerek voltam, akinek a világrajövetele nem volt a tervbe kalkulálva. Édesanyám mégis akart engem, mire az apám nem sokkal a születésem után elhagyott minket. Nem keresett többé. Kiskoromban fájó irigységgel néztem a parkban, hogy milyen felhőtlen boldogsággal tudnak játszani mások az apukájukkal. Nekem ez soha nem adatott meg. Mindig hiányzott a fogalomtáramból az apa szó, pedig nagyon vágytam a megismerésére. Először nem értettem miért ilyen igazságtalan velem az élet, hogy megvonta tőlem azt ami legtöbb embernek  járt, de aztán ahogy idősödtem megértettem a dolgokat. Már apára haragudtam nem a világra. Az ő hibája volt minden. Máig sem tudom felfogni, hogyan képes valaki elhagyni a gyermekét úgy, hogy soha többé nem keresi, nem támogatja át az élet akadályain. Elhatároztam, hogy az én gyerekemmel ez nem fordulhat elő... feltéve persze ha megtartom. Nem akarnék mindenben anyára támaszkodni, hisz elmesélte milyen nehéz volt az az időszak, s hogy egyedül a mama segítette. Elhatároztam, hogy csakis akkor fogok a baba mellett voksolni ha megbizonyosodok róla, hogy neki nem kell majd olyan csonka családban felnőnie mint amilyenben nekem kellett... hogy Harry támogatni fog minket mindenben amiben csak tud, még ha elsőre meg is tagadta őt.
 Ilyen gondolatokkal küszködve bóbiskoltam el. Álmomban ott találtam magam az iskolám aulájában karomon a kisbabával. Körbeálltak az osztálytársaim s csak nevettek. A tömegből kiemelkedett Harry alakja. Gúnyos mosollyal tekintett felém.
 -Azt gondoltad, hogy majd egy család leszünk? Hogy megsajnállak és felnevelem a fattyadat? Szánalmas vagy...
 Hatalmas hahotával fordult sarkon. Próbáltam utána nyúlni, de elnyelte a tömeg. Egy pillanatra felbukkant egy szőke fej is aki a kezét nyújtotta felém, de nem értem el, akármennyire is nyújtózkodtam... egyedül maradtam a szégyenemmel a gúnyolódók táborában.
 Arra ébredtem hogy valaki rázogatta a vállam. Félig lecsúszva a széken, izzadságban úszva kapkodtam levegő után. Egy idős hölgy hajolt felém, s próbált lenyugtatni. Elég "hangosan" álmodhattam ha ide kellet jönnie.
 -Jól van szívem, nincs semmi baj. Csak álom volt! -mondta.
 Vagyis gondolom, hogy valami ilyesmit mondott ugyanis a német sosem tartozott az erősségeim közé. Feltoltam magam ülő pozícióba, s igyekeztem megnyugodni. Igen, ez csak egy  borzalmas rémálom volt, semmi több. A lélegzetem fokozatosan lassult ahogy fejben helyreraktam, hogy hol is vagyok valójában.
 -Minden rendben? Jól vagy? -nézett a szemembe. A tekintete teli volt törődéssel s aggodalommal.
 -Igen köszönöm. Most már minden oké.
 Próbáltam némi erőt csempészni a hangomba.
 -Biztos vagy benne? Elég sápadtnak tűnsz kedvesem. Ne segítsek valamiben?
 Nem voltam teljesen jól, mert kicsit émelyegtem is, de nem akartam szegény nénit a gondjaimmal terhelni.
 -Köszönöm a segítségét, de most már rendben leszek.
 -Akkor jól van. Figyelj, hogy ne bóbiskolj el megint mert mindjárt Berlinben leszünk! -mosolygott rám kedvese, s visszaült a helyére.
 Alig fél óra elteltével meg is érkeztünk. Amint leszálltam, tárcsázni kezdtem Niall számát. Meg volt beszélve, hogy kijön elém ugyanis még soha életemben nem jártam a német fővárosban, s félő volt hogy eltévedek. Nem vette fel. Újra hívtam. Szintén semmi. Kezdtem ideges lenni. Mit csináljak egy teljesen idegen városban egyedül? Vártam öt percet, de nem bukkant fel a feje a pályaudvari forgatagban. További tíz perc után már a sírás kerülgetett. Kétségbeesetten forogtam körbe hátha valahol mégis megpillantom, de természetesen nem jártam sikerrel. Egyszer csak egy idős bácsika állt meg mellettem. Volt egy olyan érzésem hogy meg fog szólítani. A gyanúm be is igazolódott, ugyanis kisvártatva elkezdett pisszegni.
 -Psszt! Kamilla! -fordult felém.
 Megrökönyödtem. Honnan tudja a nevemet?
 -Kamilla! Én vagyok az, Niall!
 Hogy mi? Valószínűleg puszta véletlen egybeesés hogy őt is Niallnek hívják. Ő nem lehet AZ a Niall.
-Tényleg én vagyok. -mondta válaszul a ki nem mondott gondolataimra.
 Belenéztem azokba a gyönyörű kék szemekbe, s azonnal felismertem. Megkönnyebbülten ugrottam a nyakába, de szerencsére hamar észbe kaptam s rögtön eltoltam magamtól. Túlságosan elragadtattam magam, nem lehetek vele ennyire közvetlen. Tetőtől talpig végigmértem. Csak így, hogy már tudtam ki van az álca mögött ismertem fel néhány vonását. Amúgy teljesen úgy nézett ki, mint egy közel 70 éves idős úr.
 -De hát te hogyhogy így vagy? -mutattam a kinézetére.
 A szája körüli maszkírozott ráncok elkezdtek felfelé vándorolni.
 -Nekünk ilyenkor már nem szabad elhagynunk a stadion területét. Már túl sok ember vár kint, és fokozott ellenőrzés alatt állnak a kapuk. Megkértem a sminkesünket, alakítson át úgy, hogy ne ismerjenek fel. Könnyen ki tudtam osonni így, hogy egy szemernyit sem hasonlítottam önmagamra.
 Büszkén, hatalmas vigyorral az arcán húzta ki magát.
 -Csak a sminkes tudja? Nem fogsz miattam bajba kerülni? -kérdeztem idegesen.
 Nem akartam, hogy ebből neki gondja legyen, ráadásul az én hibámból.
 -Nyugi, senkinek nem tűnt fel, hogy eljöttem, ő meg falaz nekem. -kacsintott rám.
 -Akkor jó.
 -Gyere, busszal megyünk mint az átlag emberek. -karolt belém.
 Látszólag nagyon élvezte a "láthatatlan" szabadságot. Jól is jött az öltözéke. Legalább nem rohantak meg minket az őrült rajongók, s a pletykára éhező riporterek sem kezdtek el találgatni. Mindenki egy átlagos nagypapa-unoka párost látott, amiben nem volt semmi érdekes. De ez csak a látszat volt.
 Így, hogy nem ismerték fel, viszonylag hamar a stadionhoz értünk, csak egyszer kellett átszállni. Valóban hatalmas volt a tömeg, ha lehet még annál is nagyobb, mint ami nálunk volt.
A hátsó bejárathoz mentünk, ahol két jól megtermett biztonsági őr ácsorgott.
 -Az oké, hogy te gond nélkül kijutottál mert senki nem figyelte ki vagy, de ez fordítva nem működik, ugyanis ez a stáb bejárat. Arra nem gondoltál mégis hogyan fogunk bejutni? -fordultam hozzá.
 -A fenébe! -harapdálta a szája szélét. -Akkor nincs más megoldás, mint hogy leleplezem magam.
 -Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? -kérdeztem.
 -Tudsz jobbat?
 Nem tudtam, ő meg már kezdte is lefejteni az "arcát". Elég bizarr egy látvány volt. Már az "igazi" Niall oldalán sétáltam oda a szekuritisekhez. Amint meglátták a szöszit elsápadtak, mert az ő feladatuk volt hogy ez ne történjen meg. Egy egészen apró pillanatra megsajnáltam őket, de ez nem tartott sokáig, ugyanis hamar feleszméltek a döbbenetből s ordibálni kezdtek. Niall bocsánatot kért tőlük, és megígérte, hogy ez többet nem fordul elő. Fülem, farkam behúzva somfordáltam be mögötte az ajtón.
 Odabent hihetetlen látvány fogadott. Több mint száz ember tette a dolgát, s sietett egyik helyről a másikra. Kicsit idegesnek és stresszesnek látszottak. Amint az első ember megpillantotta Niallt, megkönnyebbülten futott oda hozzánk s elkiáltotta magát, hogy megkerült. Az összes jelenlévő megállt, s felénk fordult. Hoppá, azt hiszem mégis észrevették hogy elment.
 -Mindenki mehet a dolgára, élek s egy hajam szála se görbült! -tárta szét a karját Niall.
 Nem úszta meg ennyivel. Kapott egy alapos fejmosást, hogy nem lehet ilyen felelőtlen. Velem senki nem foglalkozott, úgy tettek mintha ott sem lennék. Csak egyvalaki vett észre. Egy göndör barna hajú fiú, aki most lépett a helyiségbe. Ahogy mellénk ért levette rólam a szemét, s barátjához fordult.
 -Niall, ha szabad kérdeznem, mégis minek hoztad ide ezt a kis lotyót?
 Könnyek gyűltek a szemembe, és már korántsem voltam benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöm.

6. rész: Telefonbeszélgetések

-Harry Styles telefonja, kivel beszélek? -kérdezte Niall.
 -Niall? Kamilla vagyok... Nem hiszem hogy emlékszel, de én voltam az a lány Budapesten...
 -Persze hogy emlékszem... -vágott a szavamba.
 Zavarba jöttem, mert eszembe jutott, hogy milyen helyzetben látott utoljára.
 -Ohh oké... Idehívnád Harryt? Fontos lenne vele beszélnem...
 -Nem tudom hol van. Valahova lelépett, és csak azért vettem fel a telefonját, mert már idegesített hogy folyton csörög. Amúgy meg nem hiszem hogy érdekled. Mindig ezt csinálja... csak még rajongóval nem igazán fordult elő... általában nagyban utazik, de nem csodálom, hogy veled kivételt tett... -hirtelen elhallgatott.
 -Miért?
 -Ááá semmi... Mit akarsz, mit üzenjek? -kérdezte unottan.
 -Mondd meg neki, hogy hívjon viss... -kezdtem, de elgondolkoztam.
 Hiába kérem, hogy hívjon vissza, mert úgysem fog. Ellenben Niall talán rá tudja venni, hogy szóba álljon velem... ő az egyetlen reményem...
 -Niall, tudsz nekem segíteni valamiben? -kérdeztem.
 -Nem foglak összehozni Harryvel! Arról ne is álmodj! -csattant fel.
 Megszeppentem, de cél érdekében muszáj volt folytatnom.
 -Nem erről van szó. Vagyis nem pontosan... El tudnád érni, hogy beszélni tudjak vele?
 -Minek akarsz vele beszélni, ha nem azért? -kérdezte gyanakodva.
 -Bízhatok benned? -már eléggé kétségbe voltam esve.
 -Talán...
 -Terhes vagyok... -böktem ki.
 Csend... aztán hirtelen kitört.
 -Már kezdtem elhinni, hogy te más vagy! Ne gondold, hogy beveszem ezt az olcsó trükköt! Nem te vagy az első aki így próbál minket magához láncolni!
 -Kérlek higgy nekem... -könyörögtem.
 -Sajnálom, de nem tudok... és ha nem haragszol most leteszem. -mondta hűvösen.
 -Várj én tényleg... -kiáltottam kétségbeesetten, de amint hallottam hogy kattan a telefon, csalódottan fejeztem be. - Más vagyok...
 Leroskadtam az ágyra. Ismételten rám jött a sírhatnék. Komolyan, ha így folytatom a végén még kiszáradok. Az elmúlt napokban annyit bőgtem, hogy csodálom hogy még van szemem és könnycsatornám. Mi tévő legyek? Kihez fordulhatok? Annyi biztos hogy Harryt addig fogom zaklatni amíg csak lehetőségem lesz rá. És aztán? Mi lesz a babával? Megannyi megválaszolatlan kérdés... Végigsimítottam a kezem a hasamon. Tudtam, hogy még ennyi idő alatt nem lesz rajta semmi változás, de mégis... ő már ott van bent. Hirtelen elöntött a melegség és a nyugalom. Biztos voltam benne, hogy minden jól fog alakulni. Már valamivel jobb hangulatban kezdtem neki a tanulásnak. Holnap töri. Tudtam az anyagot, de azért a biztonság kedvéért belenéztem. Elmondtam Mária Terézia uralkodását, aztán véletlenszerűen kiválasztottam még egy tételt.
 -Az angolok és a franciák... -olvastam hangosan.
 Az angol szó hallatán automatikusan bekapcsolt a fejemben a One Direction radar. Harry... Pedig már tök jól sikerült koncentrálnom... Ahh, menjen a történelem a fenébe!

 Az elkövetkezendő napok feszültséggel s szorongással teltek. Nyoma sem volt annak a cseppnyi nyugalomnak, amit a kiborulásom után éreztem. Már nem gondoltam azt, hogy minden rendben lesz... el voltam veszve. Lesújtott a tudat, hogy nem tudok segítséget kérni. Harry azóta se reagált az üzeneteimre, s senki sem vette fel többet helyette a telefont... Nem is mertem belegondolni, hogy mit hozhat a jövő, hisz a terveim között eddig se a gyilkolás, sem pedig a gyermeknevelés nem szerepelt. Tudtam, hogy mihamarabb döntést kell hoznom, de még nem álltam készen rá. A napjaim stresszesek voltak, így is, hogy lementek az írásbelik. Mind meg volt... több, kevesebb sikerrel. Elvileg most az elkövetkezendő egy hónapban csak pihennem kellene, meg tanulni a szóbelire... igen, egy normális világban így működnének a dolgok, de nem az én fejtetőre fordult világomban. Amellett, hogy az agyam minden részecskéje a probléma megoldásán dolgozott, néha felszínre tört belőle egy egészen apró darabka, ami Niallre gondolt. Jelen pillanatban ez a darabka hatalmasra nőtt, s felülkerekedett a többin. Olyat tettem amit már hetek óta nem. Bekapcsoltam egy One Direction számot. Vagyis hogy pontosítsak, A One Direction számot. Bársonyos hangjuk simogatták a szívemet, és amikor Niall szólójához ért a dal, borzongás futott végig rajtam. Elbőgtem magam. Ez normálisnak számított régen is, úgyhogy meg sem lepődtem. Felidéződtek a fejemben az emlékek, és most először gondoltam vissza rájuk boldogan. Legalábbis arra biztosan, amikor Niall nekem énekelte ezt a csodálatos részt. Az a végtelen pillanat tökéletes volt. Vajon ő mit érzett közben? Valószínűleg nem azt amit én, de azért még így is a mi pillanatunk volt. Majd a pizzázás. Annyira egy hullámhosszon voltunk akkor is... ahogy összemosolyogtunk amikor benyomtuk a hatalmas adagunkat... Aztán elrontottam mindent. Láttam a szemében a csalódást amikor ránk nyitott. Még ha bírt is előtte, ott biztosan elvágtam magam... Hisz olyan fura volt a hangja a telefonban... olyan távolságtartó. Ahogy áztattam a párnámat a könnyeimmel, hirtelen elhalt a zene s elkezdett rezegni mellettem a telefon. Elég késő volt már ahhoz, hogy bárki is keressen... Igazából mindenképp megdöbbentő lett volna ha hív valaki, ugyanis az elmúlt napokban az egyetlen ember akivel kommunikáltam az anya volt, ő pedig jelenleg a másik szobában tartózkodott. Feltornáztattam magam ülő pozícióba, s még enyhén sírós hangon felvettem, az amúgy ismeretlen számot. El nem tudtam képzelni hogy ki lehet az, de rá végképp nem számítottam.
 -Kamilla? -szólt bele esetlenül a telefonba Niall.
 Ledermedtem... pedig tisztán a tudtomra adta hogy nem fog segíteni...
 -Igen? -a hangom alig volt erőteljesebb mint egy szélfuvallat.
 -Figyelj... izé... gondolkoztam a dolgon... -hallhatóan nagyon zavarban volt. -Igazából azóta nem tudom kiverni a fejemből mióta olyan csúnyán elküldtelek a múltkor...
 -Niall nem kell a szánalmad, teljesen érthető volt a reakciód. Minden normális ember így reagált volna.
 -Ne mondj ilyeneket, mert nem így van! Napok óta visszhangzik a fejemben a könyörgő, kétségbeesett hangod... hallom hogy most is sírtál, s ez elszomorít mert részben az én hibám. Azóta rágódok ezen mióta beszéltünk. Mekkora egy tapló voltam, hogy nem segítettem egy lánynak, aki nem tehet semmiről... aki csak egy áldozat volt a sok közül... aki a rövidebbet húzta.
 -Nem áldozat voltam! Saját akaratomból cselekedtem, még ha azon nyomban meg is bántam! -ellenkeztem.
 Kinevetett.
 -Alábecsülöd te Harry csábító képességét. Mindenkit megszerez magának akit akar. Csak nagyon kevesek tudnak neki ellenállni.
 -Attól még ez nem változtat azon, hogy mennyire undorító dolgot tettem... sosem fogom megbocsátani magamnak.
 A túlsó végről csak a csend köszönt vissza. Nyilván egyetértett azzal amit mondtam, azért hallgatott. Egy kis idő után már megijedtem, hogy vajon vonalban van-e még.
 -Niall, itt vagy?
 -Épp az előbb bizonyítottad be, hogy más vagy mint az átlag lányok. -szólalt meg csendesen.
 -Miért?
 -Mert megbántad. A legtöbb lány mit meg nem adna érte hogy lefeküdjön Harry Stylessal. Ha megtörténik még dicsekednének is vele... nem bírnák magukban tartani, mert az milyen "nagy" dolog... egyenesen büszkék lennének magukra... Ellenben veled. Te nem tártad világ elé a dolgokat. Nem színeztél ki egy külön kis sztorit hogy érdekesebb legyen a meséd s hogy még jobban felkapjon a sajtó... Hanem meghúzódtál, nem nyilatkoztál. Nem akartad megosztani mindenkivel, mert úgy gondolod hogy amit tettél az nem jó, hanem egyenesen erkölcstelen. Ezt tisztelem benned.
 Most rajtam volt a sor hogy ne jussak szóhoz.
 -Hmm... hát köszönöm... bár nem érzem úgy, hogy megérdemelném...
 Ismételten zavart csend telepedett közénk, egyikünk se tudta hogy mit is mondhatna. Egy kis idő múltán megtörtem a kínos szótlanságot.
 -Azt még nem is említetted, hogy miért is hívtál valójában.
 -Hát nem érted miről beszéltem eddig? Segítek neked Harryvel kapcsolatban!
 -De hát... miért? -nem akartam hinni a fülemnek.
 -Hibáztál, amit én rosszul reagáltam le. Aztán te mégis bizalmat szavaztál nekem, s én elutasítottam. Szerintem felejtsünk el mindent s kezdjünk tiszta lappal.
 Kimondta azt, amit mindennél jobban akartam. Felejteni.
 -Tetszik az ötlet! -mondtam boldogan.
 -Szia, Niall vagyok! -mutatkozott be pajkosan, mintha tényleg most beszélnénk először.
 -Én meg Kamilla!
 Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Szerintem hetek óta ez volt az első.