23. rész: Ketten a szív ellen

-De... de, mégis miért? -próbálta keresni a szavakat Niall.
-Át kéne esnem otthon egy kínos beszélgetésen anyuval -ez igaz is volt, de azért kapóra jött, hogy ne kelljen elmondanom a másik okot, miszerint le kéne tisztáznom az érzéseimet velük szemben. És az csak úgy fog menni, ha nincsenek a közelemben. -Meg hát... amúgy is már túl régóta élvezzük a vendégszereteteteket. 
 Összefolytak a napok, s fogalmam sem volt, hogy mióta is vagyunk a fiúkkal. De egy ideje már biztosan, ugyanis erősen a júliust tapostuk. 
-Jajj, dehogy is! -ellenkezett hevesen. -Addig maradtok, ameddig csak kedvetek tartja! 
 Ezt vajon Harry is így gondolja? Óvatosan ráemeltem a pillantásom, de a zöld szemek nem árultak el semmit. Üresek voltak. 
-Nem akarjuk kihasználni a kedvességeteket. -sütöttem le a szemem. -Viszont ha nincs ellenetekre, majd még meglátogatnánk valamikor.
-Még szép! Nem is hagynám, hogy örökre elmenj, különben azon nyomban mennék is utánad! 
 Lehajolt, hogy egy diszkrét csókot nyomjon a számra. Engedtem az ajkainak, de közben a szemem sarkából láttam, ahogy Harry arca fájdalmasan eltorzul, majd tüntetőleg másfelé fordul. Összeszorult a gyomrom.
 Fogalmam sem volt mit akartam... nagyon össze voltam zavarodva. Szükségem volt egy kis egyedüllétre. 
-Szólnál Annának, és foglalnál két repülőjegyet? 
-Persze. -egyezett bele Niall, majd szigorúan hozzátette. -De akár akarod, akár nem, még pár napot biztosan itt töltesz! Ki kell pihenned magad! 
 Megadóan bólintottam, ő meg egy homlok puszi kíséretében elhagyta a szobát. 
 Harry az ablaknál állt, s komoran bámult a semmibe. 
-Harry... -próbálkoztam óvatosan. 
-Hagyj békén. -hideg hanghordozása a szívembe markolt. 
-De... én...
-Nem kell a szánalmad. Igen, nem bírom elviselni, hogy Niallel látlak... ettől függetlenül nem kell engem sajnálni.
-Erre most nem tudok mit mondani. -tényleg nem tudtam. Olyan szívesen omoltam volna a karjaiba és motyogtam volna oda neki, hogy nekem csak ő kell. De ez nem így volt. Ott égtem két tűz között. 
-Nem is kell. 
-De... én szeretnék, csak... 
-Tudom, csak Niall. -fordult felém, szorosan az enyémbe fonva a tekintetét. -Lassan el kéne fogadnom, hogy őt választottad.
 Lesütöttem a szemem. Egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni, mert borzalmas volt látni benne a fájdalmat. 
-Igen. -mondta a szám, de a lelkem azt kiáltotta, hogy "Nem, nem, nem! Mindkettőtöket választottam!" 
Csak, hogy olyan nincs... 
Nem tudom ez után meddig tarthatott közöttünk a kínos hallgatás, de Harry időközben leült. Csak bámultunk magunk elé, úgy peregtek a percek. Semmit sem szóltunk. Erre a helyzetre nem voltak szavak. 
Hirtelen, szőke hajzuhatag rontott be a szobába, s borult Harry nyakába. 
-Ohh édes, igazi kis hős vagy! 
Köpni nyelni nem tudtam. Én feküdtem a kórházi ágyon, de ő Harryhez rohan először... ? És mégis mióta hívja őt édesnek?! Hányni tudtam volna a kifejezéstől...
-Igen, ne is zavartasd magad. Kösz a kérdést, élek...
 Anna olyan arckifejezéssel fordult felém, mintha most venné csak észre, hogy én is ott vagyok. 
-Kami! Mit tettek veled?? Még jó, hogy ott volt Harry, különben ki tudja mi lett volna a következménye. 
 Hozzám is odarohant, hogy megszorongasson, ám nekem mégsem tetszett ez a jelenet, és nem azért mert amúgy is fájt minden tagom... hanem mert nem volt őszinte. Olyan mű volt a hanghordozása, a sajnálata. Éreztem benne, hogy mindez csak, és kizárólag Harrynek szól, s nem nekem. Rosszul esett.
-A napokban haza megyünk. -közöltem vele, kicsit gonoszan remélve, hogy ezzel majd letöröm.
A várt hatás nem is maradt el, Anna kitört.
-Mi az, hogy haza megyünk?! Mégis miért? És Harry? 
Teljesen kétségbe volt esve.
-Harry szépen itt marad. Ahogy Niall is, mert itt van dolguk. Nekünk meg otthon. 
-Mi dolgunk van otthon? 
-Be kéne jelentenem anyunak a nagy hírt.
-Mit? -értetlenkedett tovább.
-Hát, hogy babát várok! -tártam szét a karom. -És azt sem bánnám, ha a vizsgálatok egy része odahaza zajlana. 
-Ohh, hát megtartod... -hallatszott a hangján, hogy kissé csalódott. Pedig nem olyan rég, még ő támogatta ezt a témát a legjobban. Az ajkába harapott, készült még valamit mondani. -Kami... Öö... biztos ez a legjobb ötlet? Úgy értem, Harry velem van együtt... és... kicsit fura lenne.
-Azt akarod mondani, hogy öljem meg a gyerekem, csak hogy a lelkedet ne fusztrálja a tény, hogy a barátodtól vagyok terhes? -húztam fel a szemöldököm hitetlenkedve. 
Ennyire nem lehet önző. 
Vártam volna valamiféle vélemény nyilvánítást Harry részéről is, de ő csak állt ott, mint egy darab fa. Meg nem szólalt volna. 
-Nem, persze, hogy nem... csak... -dadogott tovább a lány. 
-Csak mégsem örülsz neki. -fejeztem be helyette a mondatot, leszűrve a lényeget, miszerint legszívesebben végleg elszakítaná a kapcsot, ami még Harryhez fűzött engem.
-De örülök... Majd felöltöztetjük, emlékszel?
 Próbált mosolyt erőltetni az arcára, de én átláttam rajta. 
-Anna nem vagy igazságos. 
Nagyot dobbant a szívem a szavak hallatán. Feszülten vártam, hogy vajon mi fog kisülni ebből.
-Elvennél egy életet, csak, hogy neked jobb legyen, és kitöröld a múltat. De a múlt nem rajzolva van, hogy csak úgy radírozni lehessen. Tintával van papírba vésve. A jövő az, amit te vázolsz magadnak, és kedvedre radírozgathatod, míg be nem ér a jelen, és örökre lerögzül amit odavetettél. 
 Teljes áhitattal ittuk Harry szavait. Soha nem képzeltem volna, hogy ennyi értelem van benne... Hogy ennyire tudja használni a szavak megbabonázó erejét, hogy még azt is elfelejti az ember, hogy előtte miről folyt a szó. 
Anna csak hápogott. Képtelen volt megszólalni. Én sem tudtam volna a helyében, még így se, hogy nem nekem címezték a bölcseletet. 
-Igazad van. -nyögte ki nagy nehezen.
-Még szép. -villantotta meg a gödröcskéit gúnyosan Harry. -Nekem mindig igazam van. 
Megtört a bűverő ami eddig belengte a szobát, s a fiú egész lényét. Ez már újra a régi Harry volt. 


 Ahogy Niallnek megígértem, az elkövetkezendő pár napot még a kórházban töltöttem. Mondjuk nem is nagyon lett volna más választásom, ugyanis a doktor is bent akart tartani megfigyelésen. Ez alatt az idő alatt szinte mindig volt bent nálam valaki, hogy ne unatkozzak. A szokásos "őreim" Harry és Niall, kötelességüknek érezték a folytonos szolgálatot mellettem. Persze csak felváltva, mert még mindig fújtak egymásra. Ezzel nem igazán könnyítették meg a dolgomat, ugyanis mindig éppen az tolakodott bele az elmémbe, amelyik nem volt velem. Niall csókja közben Harryre gondoltam, Harry jelenlétében pedig szorongtam, és Niall biztonságot hozó karjaiba bújtam volna. Most biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan rólam a véleménye, és kétlem, hogy az olyan pozitív lenne. Mert miért is nem tudom megbecsülni a tökéletes barátomat, ugye? Miért evezek veszélyes vizekre, mohón kívánva a sötét habokat is? És igazatok van... én sem gondolnék szépet magamról a helyetekben, de higyéttek el nem tudtam mit kezdeni magammal. Egyszerűen nem tudtam Harryt űzni a gondolataimból... hiába próbáltam. 
Mindenki meglátogatott legalább egyszer, Zayn, Sophia, és Anna pedig elég gyakran benézett. Az utóbbi leginkább csak akkor tette tiszteletét, amikor a barátja is épp ott tartózkodott. Ami annyiból volt előnyös számomra, hogy ezzel megakadályozta, hogy engedjek a kísértésnek, és olyat tegyek amit később talán megbánnék. Viszont így nem sokat tudtam Harryvel beszélni, hanem helyette nem minden féltékenység nélkül nézhettem azt, ahogy a barátnőm a nyakán lóg. De hát valamit valamiért, nem igaz? 
Új problémaként jelentkezett, hogy mégis hogyan, és milyen módon tálaljam anyumnak a tényt, hogy gyereket várok, és nem éppen a barátomtól. Az utóbbiban nem voltam biztos, hogy el szeretném neki árulni. Elég nehéz lesz magáról a dologról beszélni, nem hogy még azt is elmesélni, hogy hogyan, és mikor történt. Mert ugye minden anya álma, hogy a gyereke egy öltözőben, egy ismeretlen sráccal veszítse el a szüzességét, és terhes legyen tőle mindössze 18 évesen... Talán kevésbé sokkoló, ha úgy állítom be, hogy legalább  Niallel történt... 
Többen is próbáltunk rájönni, hogy mi lenne a helyes. A két érintett fiú természetesen ellentétes állásponton volt. Harry szerint minden kertelés nélkül el kéne mondanom neki az egészet, ugyanis neki nem tetszett, hogy ki akartam vonni a történetből. Niall szerint is az igazság a helyes út, viszont azt mondta, hogy puhítsam meg előtte, és apránként adagoljam az információt. Sophia és Zayn pedig azt tanácsolta, hogy csak tegyem amit a szívem diktál. Mintha az olyan könnyű lenne... 
Eljátszottam a gondolattal, hogy beszámolok nekik a bizonytalan érzéseimről a két fiú iránt, de végül arra jutottam, hogy nem akarom, hogy állást kelljen foglalniuk, esetleg, hogy elítéljenek, azért, mert a legjobb barátnőm pasija után ácsingózom. Ezt a csatát magamban kellett végig küzdenem. 
 Aztán eljött a búcsú ideje is. Mindenkinek megígértem, hogy okos leszek, vigyázok magamra, és igyekszem nem belekeveredni olyan hatalmas kalamajkákba mint az utóbbi. Anna lelkére kötötték, hogy ne engedjen kimenni az utcára kíséret nélkül. Sorban megöleltem őket utoljára hagyva Niallt és Harryt. Annával szinte egyszerre léptünk a barátunkhoz. 
Belebújtam a hatalmas ölelésébe, és úgy szívtam magamba az illatát, mintha soha többet nem érezném, és örökre az emlékezetembe akarnám vésni, párosítva az érzéssel, amikor a kedvenc helyembe fúrom az arcomat, és közben óvó karjai a derekamat ölelik. 
-Mindennél jobban fogsz hiányozni. -suttogta a hajamba. 
-Te is nekem. -emeltem fel a fejemet, és  nyomban gombóc keletkezett a torkomban, mert a szemébe hazudtam. Nekem nem mindennél jobban... csak majdnem. 
Úgy akartam csókolni, hogy igazzá tegyem amit mondtam, és eloszlassam minden kétségemet afelől, hogy nekem csak rá van szükségem. Mohón követeltem az ajkait, de valamiért nem volt tökéletes... Megérezte, hogy kétségbe vagyok esve.
-Nyugi, minden nap beszélni fogunk, és és én itt fogok várni rád, amíg meg nem unod az otthon melegét. -rádöbbenve mit mondott elnevette magát. -Vagyis nem pont itt, mert azért elég fura lenne, ha egy reptéren élnék. 
 Megersztettem egy halvány mosolyt. Hihetetlen, hogy ő még ilyenkor is tud viccelni. 
Kelletlenül elléptem tőle, és fogalmam sem volt, hogy merjek-e Harrytől is egy sziánál, vagyis pontosabban egy byenál többel elköszönni. Nem akartam, hogy elhomályosítsa Niall emlékét. 
Ő lépett oda hozzám, és vont magához. Próbáltam nem lélegezni, és minél kevesebb helyen érinteni a bőrét, hogy ne zavarja meg annyira az elmém a közelsége. 
-Csak rátok fogok gondolni... és a többes számot nem Annára értettem.
 Megmerevedtem a fuvallatnyi szavak hallatán. Olyan halk volt, hogy még én sem voltam biztos benne, hogy kimondta. Pedig kimondta. 
Forróság járta át a szívemet, és ellazultam a karjaiban. Többet nem álltam neki görcsösen ellen, hanem engedtem az érzékszerveimnek, hogy magukba szívják mindazt ami maga Harry. Az illatát, a teste melegét, a bőre puhaságát. Akkor és ott úgy éreztem, hazaérkeztem. 
Ez a földön túli állapot nem tartott tovább pár másodpercnél, ugyanis mire belefeledkeztem volna, már véget is ért, és szomorúan kellett tapasztalnom, hogy az erős karok már nem ölelnek át gyengéden. 


A repülőúton próbáltam nem beengedni az elmémbe Harry emlékét. Túlságosan is borzongató volt amit akkor a közelében éreztem. Megrémített... majdnem annyira, mint a szavai. Azt mondta csak ránk fog gondolni... ránk. Feltételeztem, hogyha ez nem Annát, akkor a kisbabánkat takarja. Mindennél jobban boldoggá tett, hogy már ő is akarja... hogy nem csak elfogadja, hanem szereti is azt az apróságot, aki bennem növekszik. 
Már csak anyával kellett ezt lerendeznem. Várjunk csak... 
-Mi van ha anya majd abortuszt akar?! -fordulatam Annához rémülten.
-Fenn áll a lehetősége. 
Még jobban kétségbe estem. Nem, azt nem...
-Hé, nyugi már! Majd meggyőzzük. Nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne, hisz ismered anyudat. Ha meg mégsem, akkor sem dönthet helyetted, felnőtt ember vagy. 
-De van beleszólása, mert ő fog eltartani. -pánikoltam tovább. 
-Vagy éppenséggel Harry... -motyogta keserűen. 
-Úgy sajnálom... Nem akarok közétek állni. 
 Azt hiszem... tettem hozzá magamban.
-Mindegy. Ez most így alakult, és ahogy Harry mondta, el kell fogadnom. Mindenkinek a saját szerepében kell boldognak lennie. Te, mint a gyereke anyja, és én, mint a barátnője. 
 Nem csak Annának kellett volna elfogadnia ezt a helyzetet, hanem nekem is... Fel kéne fognom végre, hogy Harry vele van, és az "apró bökkenő" mellett, hogy ott van nekem Niall, ez is hatalmas akadálya lenne, hogy bármi kialakuljon közöttünk. 
Már csak fél óra volt leszállásig, és én kezdtem igazán bepánikolni. Mikor mondjam el anyának? Már otthon, vagy várjak vele néhány napot? Hallgassam el Harryt, vagy tárjam fel a teljes igazságot? És, ha rosszul reagálja le? Ha esetleg annyira megharagszik, hogy elküld otthonról? Ilyesmibe bele se mertem gondolni. Talán nem is lenne ilyenre képes. Nem tudom. Sosem tudtam kiigazodni rajta, eléggé érdekes gondolkozása volt. És az érdekesen nem azt értem, hogy érdekesen különleges, hanem inkább, hogy érdekesen furcsa. Mindig máshogy viselkedett, mint ahogy egy normális anyától elvárná az ember. Egyszerűen elképzelni nem tudtam most hogyan fog reagálni. Láttam a fejemben mindkét végletet. 
Megérkeztünk, engem meg elfogott a hányinger. Küldtem neki sms-t, amikor kiderült, hogy haza jövünk, de nem válaszolt. Amúgy sem szokott, mert feleslegesnek tartja, ráadásul most még külföldre is ment volna, ami drágább, úgyhogy meg sem lepődtem. Mi van, ha ki sem jön értünk? 
Belépve a nyüzsgő reptéri forgatagba, hirtelen elárasztott Magyarország. Csak most jöttem rá, hogy mennyire honvágyam volt, amikor megcsapták a fülem a magyar szavak, és megláttam az ismerős helyeket. 
És ott volt anyu. Ott állt, és várt minket Anna szüleivel együtt. Jajj Istenem mennyire hiányzott! Szinte biztos voltam benne, hogy meg fogja érteni.
Odarohantam hozzá, és az örömtől zokogva a nyakába vetettem magam. 
Aztán csak úgy kicsúszott. 
-Anya, terhes vagyok.
Eltolt magától, és kikerekedett szemekkel kezdett fürkészni. 
Ajjaj...

Levél Niallhöz

 Szinte mindenki tudja, hogy az az ember, akiről az egyik főszereplőm lett mintázva, ma ünnepli a 22. születésnapját. Kikivánkozott belőlem egy levél, ami az érzéseimet fogalmazza meg. Az a pár ember, aki talán veszi a fáradságot, hogy elolvassa, nyugodtan képzelje bele Kamillát, mert körülbelül ő is ezen ment keresztül az események előtt. Úgy legalább nem az én nyavajgásomat kell hallgatnotok, hanem az övét amit amúgy is szoktatok. (igaz ez a kettő sokszor egyezik, de mindegy:D) 
Szívesen fogadok mindennemű megjegyzést. :) 
Boldog születésnapot Niall! <3


Kedves Niall!

El kell mondjam, hogy szeretlek! Így lassan 19 évesen gáz kimondani, hogy egy világsztárba vagyok szerelmes, de sajnos így van. Jó mondjuk ez hülyeség. Nem lehetünk szerelmesek olyan valakibe, akit nem is ismerünk igazán. Viszont akkor meg, hogyan definiáljam ezt a különös bizsergető érzést odabent, amit veled kapcsolatban érzek? Sokan rávágnák, hogy rajongás. De nem, ez nem puszta rajongás. Ez több annál. 
Amikor minden egyes kis dologról te jutsz eszembe, és az mosolygásra késztet. Amikor nem tudok betelni az apróságaiddal, a szerénységeddel, a jóságoddal, a nevetéseddel, a hangoddal, a képeiddel, úgy az egész lényeddel.
Nem tudom mi ez, de valami egészen különleges.
2012 táján kezdődött minden, amikor megismertelek. Előtte is hallottam néhány számotokat, amiket le is töltöttem, és előszeretettel hallgattam, de nem igazán kerestem utánatok. Ez a bizonyos rajongás fokozatosan jött elő bennem. Először csak a neveteket tudtam. Azt is rosszul kimondva, és leírva. Szégyellem, hogy akkor még Niell voltál a számomra. De hát az ismereteim hiányosak voltak, szóval nem róható fel nekem ez az apró hiba. 
Már az elején te tetszettél. Persze akkor még felszínesen, abból kifolyólag, hogy nem tudtam rólatok semmit. Imádtam a szőke hajad, a kék szemed, és a csibészes görbe mosolyod. Magával ragadott a kisfiús bájod. Utólag tudtam meg, hogy a népszerűségi szinted a bandában az utolsó helyen kullog. Nem tudtam felfogni miért, és ez azóta is örök rejtély számomra. Ahogy tudtam meg rólad a dolgokat, egyre jobban beléd szerettem. Tetszett az, hogy nem szeretted önmagad, hogy azt hitted nem vagy vonzó. Tetszett a félénkséged. Az ahogy a lányokhoz viszonyultál, és örök hős szerelmesként kerested az igazit. Hogy a belső értékeket, és a természetességet előbbre valónak tartottad, mint a felszínt. Tetszett a humorod, a nevetésed, az örök jókedved, és hogy mindig te voltál az, aki a leghangosabb volt. Imádtam a megnyilvánulásaidat, amik egyre jobban erősítettek meg abban, hogy te vagy a legtökéletesebb ember a földön. Egyszóval már nem csak a külsőd miatt szerettelek. Sőt, a belsőd tett téged még annál is gyönyörűbbé, mint amilyen valójában voltál. 
A zenétek tartott életben engem. Nem telt el nap, hogy ne hallgattam volna a számaitokat, átélve minden egyes pillanatát. Imádtam a hangod. Aranyos volt, és őszinte. Sokan azt állították, hogy nincs elég tehetséged, hogy ebben a bandában megálld a helyed. Nem értettem velük egyet. A te hangod volt számomra a teljes megnyugvás, és képtelen voltam betelni vele. Amikor meghallottam a Little Thingset, tudtam, hogy ez én vagyok. A dal üzenete teljes mértékben tükrözte a lelki világomat, és tetőponthoz érve a te szólóddal lett hivatalosan is a világ leggyönyörűbb száma. Annyira csodaszépen tudott érvényesülni a hangod, és az amit elmondtál vele, mintha csak is neked lett volna tervezve. Azóta is ahányszor meghallom, csak behunyom a szemem, és gyönyörtől sírhatnékom támad. Mondanom sem kell, hogy ez az örök kedvencem.
Nem tudtam betelni a hülyeségeitekkel, akármilyen hangulatomban képesek voltatok mosolyt csalni az arcomra. Kisfiúk voltatok, akik imádtak bolondozni. Nem tudtam felfogni hogyan lehet öt ilyen életvidám, jólelkű, sármos, vagyis egyszóval tökéletes srác egy csapatban, ráadásul véletlenül. Ahogy teltek az évek felnőttetek, de ezek a dolgaitok csak erősödtek. Egyre jobban tapasztaltuk, hogy milyen hatalmas szívetek van, és egyre többször sóhajtottunk fel gyönyörűségünkben egy-egy képeteket látva. A hülyéskedéseket kevesebbszer láttuk. Ez így volt rendjén, hiszen megkomolyodtatok. Minden egyes jócselekedetetek után, amit a világnak adtatok, majd széthasadt a szívem a büszkeségtől. Érett férfivá váltatok. Most így, a 22. születésnapodon látom, hogy mennyire nem vagy már az a bolondos, cuki kiskölyök akibe beleszerettem. Sokkal több vagy annál.
Látom a képeket amiken a lányok a bandatársaidhoz rohannak ölelésért, és összeszorul a szívem, hogy mennyire nem érdemled ezt meg. Hogy én milyen szívesen zárnálak a karomba, belesuttogva a füledbe, hogy ne aggódj, te vagy a legtökéletesebb srác a földön. Felemészt, hogy ezt nem tehetem meg. Már egy ideje tisztában vagyok vele, hogy nekem te vagy az igazi. Nem tudhatod hányszor sírtam, hogy soha az életben nem ölelhetlek meg, és szívhatom be az illatod. Hogy soha nem fogsz tudni a létezésemről. Szidtam az égieket, hogy téged oda, egy milliók által ismert embernek teremtettek, engem meg csupán egy apró országbeli átlagos lánynak. Nem éreztem igazságosnak a helyzetet, hogy megtaláltalak, azt, aki a legtökéletesebb számomra, és mégsem foglak sosem megkapni. Csak kínoztam magam a képeiddel, a videóiddal, a nevetéseddel és a cuki dolgaiddal. Sokan mondták, hogy ez már beteges, de ők nem értették. Nem tudhatták mi van bennem. Hogy ezt nem fogom csak úgy kinőni, mint egyesek. Egy darabig reménykedtem benne, hogy az lesz, de helyette csak mélyültek a dolgok, és ebben a korban már rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is akarom, ez az érzés mindig is kínozni fog. Nem tehettem róla, hogy a lelki társam pont te vagy. Nem tehettem róla, hogy beléd szerettem. 
Próbálok úgy élni, hogy ebből a szerencsétlen helyzetből kihozzam a legjobbat, de hidd el nagyon nehéz. Fájdalmas remény nélkül sóvárogni, de nem tudok vele mit csinálni. Bele kell törődnöm a sorsomba. 
Remélem majd egy nap összefutunk, hogy szertefoszlasd a hülye érzéseimet. Hogy megismerjelek, és fejbe kólintson a rideg valóság, miszerint nem is vagy olyan különleges. Ez lenne számomra a legjobb, még ha kicsi is rá az esély. 
Addig is, amíg ez be nem következik, folytatom a reménytelen vágyakozást, és várok rád rendületlen. 

Fanni 

22. rész: Valami más

Lebegtem. Könnyebb voltam a szélnél. Magasan jártam, de nem feljebb a felhőknél, ugyanis eső hullott rám. Csipp, csöpp. Éreztem egymás után a cseppeket az arcomon. A számra is került egy. Megízleltem. Sós volt, akár a tenger.
Sír... 
Hé, ne légy szomorú felhő!
Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam a báránybundáját. Puha volt, végtelenül puha, és elvesztek benne az ujjaim. 
-Ne félj Kamilla, hamarosan bent leszel a kórházban. -szólt a felhő.
-Nem félek. -mondtam neki, s tovább repültem a semmibe. 


 Egy kórteremben ébredtem. A fehérség vakította a szememet, ahogy kinyitottam. Meg kellett szoknia a fényt. Erőltettem az agyam, hogyan is kerülhettem oda, de nem találtam semmi használható információt. Körbe néztem valami után kutatava, és ahogy megláttam Harryt az egyik közeli széken, megrohantak az emlékek. 
A kezében cipel, és közben potyognak a könnyei.
Felemel a földről, és azt mondja minden rendben lesz. 
A lány belerúg a combomba. 
A fejemet a falhoz veri. 
Azt ordibálja a képembe, hogy Niall csak játéknak használ...
Felnyúltam, hogy megkeressem a fal okozta sebet, de nem kellett sokáig keresnem, ugyanis a kezem egy kötésbe ütközött. Felszisszentem. Ahogy leeresztettem a karom, láttam, hogy teli van zúzódásokkal, véraláfutással, és köröm nyomokkal. Végigtapogattam az arcomat is, a biztonság kedvéért. A bal szemem felett érzékeltem egy nagyobb duzzanatot, ami eléggé sajgott, valamint a szám, és az állam volt jobban sebes, és nyomás érzékeny. Megúsztam ennyivel, és apró karcolásokkal. Legalábbis amelyik bőrfelületemet nem takarta ruha. Lenéztem a testemre és bevillant a legfontosabb dolog. A baba!
-Harry! -ültem fel nagy lendülettel, nem törődve a tagjaim fájdalmas tiltakozásával. A fiú a hangomra felkapta a fejét, amit eddig a felhúzott térdein nyugtatott. -Mi van a kisbabámmal?! -kérdeztem rémülten.
Felpattant, és egy lépéssel máris az ágyam mellett termett. 
-Kamilla! Jézusom, feküdj vissza! Az agyrázkódásodnak nem tesz jót, ha itt ugrálsz. -nyomott le gyengéden a párnára. Eszem ágában sem volt visszafeküdni! Tudni akartam él-e még a gyerekem! 
-Nem érdekel semmi, csak a babám!! Mi van vele?! -hangom átváltott enyhén hisztérikusba. Iszonyatosan aggódtam. Mi van, ha nem tudtam megvédeni? Ha a lelkemen szárad a csöpség halála? Abba belerokkannék... Képtelen lennék elveszíteni. Ő az én kislányom...
-Az orvos még nem mondott semmit, de amilyen állapotban megtaláltalak, kétlem, hogy... -szólt elfúló hangon. -Sajnálom. 
-Nem... Nem, az nem lehet... -suttogtam megsemmisülve. Egy világ omlott össze bennem. Képtelen voltam feldolgozni... Harry téved! Nem is sajnálja, hanem pont ellenkezőleg, még örül is neki! Boldog, hogy leszakadt a nyűg a nyakából... hogy nem kell többet velünk foglalkoznia, mert a drágalátos rajongói elintézték a piszkos munkát. De nem történhetett az... Nem!
-Hazudsz!! -kiabáltam rá tehetetlen elkeseredettségemben. 
Duzzadt, szomorú szemekkel találkozott a tekintetem. Teli volt aggodalommal az a pillantás, amit nagyon nem tudtam hova tenni. Ismerős volt, csupán a személy nem passzolt. Niallnél láttam még csak hasonlót. Harry sosem nézett így rám... Ilyen lágyan. Mi van, ha tényleg sajnálja? Ha vannak érzelmei irántunk? 
-Hol van Niall? -tereltem szilárdabb talajra a gondolataimat. 
-Úton. -préselte ki a fogai között ezt az egyetlen szót. Látszott rajta, hogy megy fel benne a pumpa, és erősen gondolkozik, megossza-e velem elméje tartalmát. -Az ő hibája az egész! -bökte ki végül mérgesen. -Ha nem henceg veled Twitteren, most nem feküdnél itt! 
-Csak felvállalta a kapcsolatunkat! -védtem meg a barátom. 
-Meg kellett volna óvnia a világtól!!
-És Anna? Őt neked nem kellett volna?! -vágtam vissza. 
-Az más. Nem terhes, kevésbé törékeny, és még kevésbé fontos, mint te.
-De a barátnőd... -sziszegtem dühösen, és egyben hitetlenkedve. Hogyan mondhatja rá azt, hogy kevésbé fontos?
-Az nem jelent semmit. Csak azért... -akadt el a hangja. Sose láttam még zaklatottnak azelőtt. Minden gázos helyzetben idegesítően higgadt tudott maradni, most meg akár egy kalitkába zárt madár, verdesett tehetetlenségében. Megijesztett ez a Harry. -Mindegy nem számít...
 Kamilla nem dőlhetsz be neki. Nem szabad. Ez megint egy ocsmány csel. Egy játék, épp olyan, mint amit Annával is űz.  
-Igazad van, nem számít. Nem számít, hogy kihasználod Annát, és még csak kicsit sem fontos számodra. Hogy csak azért tartod, mert kivételesen nem kapod meg amit akarsz. De persze te Harry Styles vagy, akinek minden jár, úgyhogy miért is ne tennéd. Teljesen igazad van. 
 Olyan maró gúnnyal szóltam hozzá, mint amivel ő szokott hozzám beszélni. Fordult a kocka, és kivételesen ő volt a csapdába esett reszkető lélek, én meg aki fölé tornyosultam. Ez így nem volt oké. Nagyon nem. Én nem vagyok ilyen. Én nem vagyok ő...
De ő is annyira más volt. Fogalmam sem volt, ezt hogyan kezeljem. Nem ismertem ezt az oldalát. Az érző oldalát, aki most kisírt, megbánó tekintettel nézett rám, és kereste a megfelő szavakat. 
Látszólag nagyon megviselték a történtek, és hihetetlenül aggódott értem, erre én meg leteremtem... ahelyett, hogy megköszönném. Hisz alig pár órája ő szedett fel az utcakőről vérző fejjel, eszméletlenre verten, és ezt kapja tőlem cserébe. Hát milyen ember vagyok én? Borzalmas... 
-Kamilla, én csak sze...
-Sajnálom. -előztem meg mondandóját. -Most nagyon nem érdemelsz szemrehányást, hisz ha nem lennél, lehet ott haltam volna meg. Köszönöm... Tényleg, hogy találtál rám? -jutott hirtelen eszembe. 
Óvatosan leült az ágyam szélére, és zavartan birizgálni kezdte a haját. 
-Hát... tudtam, hogy magad alatt vagy, és amikor sokáig nem jöttél haza, rossz előérzetem támadt. Nem bírtam tétlenül ülni, a megérzés irányította a lábamat, és elvezetett hozzád. Amikor megláttalak vérző fejjel összecsukolva a fal tövében azt hittem elkéstem... azt hittem elveszítelek... 
Egy könnycsepp csillant meg a szemzugában. Ne. Csak ezt ne. Nem akarom Harryt sírni látni. Főleg nem miattam. Erre nem voltam felkészülve. Az agyam képtelen volt feldolgozni az információt, hogy Harry kő szíve előttem... értem olvad meg. Erős késztetést éreztem rá, hogy letöröljem az arcán végig gördülő könnycseppet. Ez nem az a Harry. Ez valami más...
Már nyúltam volna felé, de rájöttem, nem biztos, hogy az a legjobb ötlet, így inkább leejtettem a kezemet, félbehagyva a mozdulatot, és csak szóban nyugtattam meg. 
-Élek. Nincs semmi baj. Legalábbis remélem... 
-Igen... de a kisfiúnk... 
Tessék? Azt mondta a kisfiúnk? Őt érdekli a gyerek? Sőt, gondolkozott is a nemén? Nem akartam hinni a fülemnek. 
-Meg hát... -folytatta- nézd mit műveltek veled is.
Enyhén remegő kezét végigsimította a szemem feletti duzzanaton, majd az ujjával körberajzolta az egész arcom, érintve minden egyes sérült területet, megégetve amihez csak hozzá ért. Ettől féltem. Ezért nem mertem felszárítani azt kósza könnycseppet... mert tudtam, hogy a bőrünk találkozása ilyen érzéseket ébreszt bennem. A felrepedt számon megpihentette az ujját, és a szemét is odaszegezte. Elnyílt ajkai közül egy szomorú sóhaj szabadult. 
Nem eresztett szájának vonala, képtelen voltam levenni róla a szemem. Meg akartam ízlelni. Bármi áron. Egyszerre kattanhattak agyunk fogaskerekei, mert tétovázva az alsó ajkába harapott, ami olyan szexiséget kölcsönzött neki, hogy csak még jobban kívántam a csókját.
Nem szabad...
Mint valami égi jel, arra, hogy ne folytassuk, kopogtattak, és megtört a varázs, aminek amúgy lehet, hogy nem tudtam volna ellenállni. Zavartan ejtettem az ölembe a pillantásom, Harry meg mint akibe villám csapott, pattant fel mellőlem.
-Kamilla! -sóhajtott egy hatalmasat a belépő személy. Egy szempillantás múlva már az ágyam ellenkező oldalán volt, mint ahol Harry tartózkodott. -Jézusom, mit tettem veled!
Egyszerre láttam Harry megemelkedő szemöldökét, és Niall bűnbánó tekintetét, és az agyamba hasított a tudat, hogy egy hajszálra voltam attól, hogy a szeme láttára csaljam meg a szerelmemet. Jézus.
-Nem a te hibád. -mondtam, és tényleg nem is okoltam a történtekért.
-De én posztoltam rólad Twitteren. Olyan hülye voltam... Csak annyira magad alatt voltál Selena miatt, hogy úgy éreztem megérdemled, hogy mindenki tudja az igazságot. Nem gondoltam bele a lehetséges következményekbe... -elcsuklott a hangja. Nem is kellett ránéznem, hogy tudjam egy hajszál választja el attól, hogy elbőgje magát. Ez volt az a nap, amikor kivételesen nem én sírtam, hanem mindenki más körülöttem. Megfordult a világ.
Nála nem féltem letörölni a kiszabadult könnycseppet. Az ő érintése nem volt tiltott gyümölcs, bár így is éppen annyira, ha nem még édesebb volt, mint Harryé.
Hiányzott már a biztonságot nyújtó közelsége, hisz Harryvel olyan instabil volt minden, hogy úgy éreztem akármelyik másodpercben borulhatok. 
-Ne okold magad! Senki nem tudhatta, hogy ez lesz belőle. -próbáltam nyugtatni. Nagyon rossz volt miattam padlón látni. 
-Khm... -hallottam a másik oldalamról, és nyomban odakaptam a fejem.
-Hmm... igen, izé.. Harry -kereste a megfelelő szavakat Niall. -Szóval... köszönöm... Köszönöm, hogy megmentetted az életét! 
-Nem miattad tettem. -válaszolt Harry hűvösen. 
-Tudom... Én voltam a hülye. 
Niall bűntudatosan lehorgasztotta a fejét, én meg már szóltam volna közbe, de Harry kemény hangja megelőzött.
-Seggfej voltál. Egy kibaszott önző, felelőtlen seggfej! 
Kiabált. Pedig sosem szokott. Mindig eléri a kívánt hatást, pusztán a hangsúllyal, anélkül, hogy megemelné a hangját. De most mégis kiabált.
Ezt azért Niall se türte.
-Szerintem magadról beszélsz, mert tökéletesen illik rád a leírás!!
-Az lehet. De én vigyáztam volna rá!
Azt se tudtam kinek a pártját fogjam, csak kapkodtam a fejem.
-Pff, mert persze szándékosan kevertem veszélybe mi? -forgatta a szemét Niall.
-Ja, szerintem is véletlen írtad meg azt a szöveget, és nyomtad fel a netre. -gúnyolódott Harry.
-Csak azt akartam, hogy jól érezze magát!
-Nyilván... Látod, most tök jól érzi magát. -jegyezte meg Harry epésen, és rám mutatott bizonyítékképpen. -És ha nem haragszol, most elmegyek az orvosért, mert én, ellentétben veled, törődöm vele! 
 Majd ezt követően rá sem nézve barátjára, kisétált a szobából.
-Kamilla én... -fordult hozzám a bent maradt fiú.
-Semmi baj. Tudom, hogy csak jót akartál. Sosem feltételeztem rólad mást. 
-De annyira röstellem magam...
Megfogtam a tarkóját majd lehúztam a fejét magamhoz, és hosszasan megcsókoltam, hogy eloszlassam a kételyeit. -Nem kell. Nem lehet mindent előre látni. -suttogtam a szájába.
 Olyan átlagos volt ez a csók. Valahogy hirtelen nem váltott ki belőlem semmit. Hiányzott belőle a szenvedély. Önkénytelenül is arra gondoltam, hogy Harry milyen szenvedéllyel tudna csókolni... és, hogy mennyire vágyom most az ő ajkaira. 
Jézusom! Nem álmodozhatok Harryről miközben Niallel csókolózom!
-Mindjárt itt lesz az orvos. -szólt miután elváltunk.
-Niall... félek. 
Fogalmam sem volt, ezt arra értettem-e, hogy az érzéseimtől, vagy attól amit a doki mondani fog, mindenesetre nagyon rettegtem.
-Nyugi, itt vagyok veled. És érzem, hogy a pici is. -simogatta meg a pocim kedvesen, majd megfogta a kezem, és gyengéden megszorította.
De Harry nincs... 
Miért gondolok ilyen hülyeségeket? Szeretem Niallt, nincs szükségem Harryre...
Ahogy belépett az ajtón az orvos, nyomában Harryvel, nekem összeszorult a gyomrom.
Nem veszíthettem el a kicsit, mert azt érezném... Ugye? Normális esetben tuti, de most annyira fájt mindenem, hogy nem voltam olyan biztos benne...
Jajj, mondjon már valamit!
-Hogy érzi magát? -lépett oda hozzám. -Ahogy látom a helyzethez képest minden rendben.
-Kérem mondja, hogy él a kisbabám!
-Hát... -kezdte óvatosan, én meg bent tartottam a levegőt, és erősebben szorítottam Niall kezét. -Most már talán megmarad. De egy hajszálon múlott, hogy elmenjen. Erős baba, úgy látszik nagyon akar élni.
 Hatalmas kő esett le a szívemről, és hosszasan fújtam ki a levegőt. Odabent van, gondoltam, és éreztem, hogy a szememet ellepik az örömkönnyek. 
-Köszönöm Istenem! -suttogtam.
-Akkor ezek szerint nem is gondolkozott az abortuszon. -mosolygott a doki.
-Egészen addig nem tudtam mi tévő legyek, amíg közel nem kerültem ahhoz, hogy elveszítsem. Akkor jöttem rá, hogy mindennél jobban akarom őt. -rámosolyogtam Niallre, aki visszamosolygott, és a hüvelykujjával megsimogatta a kézfejemet. Majd a háttérben álldogáló Harryre emeltem a pillantásom, aki szintén őszinte mosollyal csak bólintott egyet. Mind a ketten áldásukat adták a döntésemre. Soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor. 
Az orvos zavarodottan összehúzta a szemöldökét.
-Akkor ki is az apa?
-Én! -vágta rá egyszerre a két fiú. Megtört az idilli kép, amit a baba szeretete idézett elő. Alig egy percig sikerült megtartanunk azt a harmónikus, és örömteli pillanatot, ugyanis ezek után a fiúk összeszűkült szemekkel méregették egymást. Pedig már azt hittem, hogy végre vége a viszálynak, és ezentúl békességben, és boldogságban élhetünk, így mi négyen. A baba, Niall, Harry és én. Haha, szép álmok.
Az orvos tanácstalanul várta a magyarázatot, így csak ennyit mondtam.
-Semelyikük. 
Három zavart szempár kapta felém a fejét, és nézett rám kérdőn.
doki bizonyára megérezte a közelgő veszélyt, és úgy döntött jobb nem belefolynia a dolgokba. 
-Nyilván van mit megbeszélniük, úgyhogy azt hiszem én nem is zavarok tovább. Azért kérem, ne nagyon erőltesse meg magát, ha lehet. -nézett rám még távozás előtt.
Amint becsukódott mögötte az ajtó a srácok kitörtek. 
-Hogy merted azt mondani, hogy te vagy az apja?! -csattant fel Harry, és fenyegetően megindult Niall felé, aki szintén indulatosan pattant fel mellőlem.
-Nem is értem, neked, hogy van pofád annak nevezni magad!
-Mert az vagyok. -röhögött gúnyosan a göndör fürtök tulajdonosa. 
-Biológiailag igen. De a két kezem nem lenne elég, hogy megszámoljam, hányszor szartad le magasról azt a gyereket Kamillával együtt! -szorította ökölbe a kezét Niall. -És mindannyiszor én voltam ott mellette! 
 Ekkor már mindketten az ágyam mellett álltak, és a fölött néztek farkasszemet. Olyan dühös pillantásokkal illették a másikat, hogy az szinte már gyilkolt. Nem tudtam melyiknek adjak igazat. Nem akartam, hogy ezen veszekedjenek. 
-Ó, igen?! Nem is tudom ki miatt verték félholtra, ahonnan nekem kellett összekaparnom! 
-Én egyszer ártottam neki, te milliószor! -bizonygatta a szöszi.
-Soha nem küldtem olyan állapotba, mint amilyenben most miattad van!
-Nézd már meg a tetteidet Harry! Sokkal felelősségteljesebb vagyok, mint te valaha is leszel! Ezerszer jobban járna velem az a gyerek! 
-Csak, hogy ahhoz nekem is
lesz egy-két szavam! -villant sötéten a zöld szempár.
 Csak ingattam a fejem a két fél között. Niall, Harry, Niall, Harry...
Niall volt számomra az állandó biztonság, a tökéletes jóság megtestesítője. Az a személy akit egész életemben vártam. Ám Harry most jócskán megkutyulta az elmém a törődésével... azzal ahogy engem, és a babát óvott.
Zúgott a fejem, és fogalmam sem volt mit is akartam... vagy kit. 
-Elég! -kiáltottam. -Haza megyek. 
 Hangomra elnémultak. Egyszerre fordultak felém a fejek, s ült ki az arcokra a teljes döbbenet.