40. rész: Búcsú a barátságtól

Helló mindenki!
Sok szempontból érdekes volt az előző rész, nem igaz?
A lehető legszélsőségesebb reakciókat idézett elő, mind belőletek, mind magamból... 
Először imádtam. Imádtam írni. Akkor és ott valahogy ez jött ki belőlem, annak ellenére, hogy még az elején megfogadtam magamban, hogy én nem fogok részletekbe menő, undorító jeleneteket írni. És ehhez képest ez határozottan ilyen volt. Először mégis tetszett. Úgy éreztem, hogy jól sikerült, pedig a saját írásaimmal kapcsolatban ritkán érzek ilyesmit. Aztán ennek ellenére félve tettem ki. Mert még soha nem írtam hasonlót ezelőtt, és rettegtem a visszajelzésektől, amik nem is igazán jöttek, szóval még jobban pánikba estem, hogy tuti nagyon szar és hiteltelen lett. 
Bloggeren mostanáig se nagyon van alatta komment... legalább is a korábbi mennyiségekhez képest (Itt egy pillanatra megállnék, hogy elmondjam nektek, én a Bloggert ezerszer jobban imádom, és nagyon hálás lennék, hogy akinek lehetősége van rá, ott fejtse ki a véleményét a történetről. Nagyon megköszönném, ugyanis az az eredeti változat, ami közel áll a szívemhez, és mostanában onnan erősen elmaradoztak a komik, ami nagyon fáj. ) 
Wattpadon viszont érkezett pár. Kicsit megnyugodtam, hogy azért mégis valamennyire szeretik az emberek, bár a szokásos (bloggeres) visszajelzéseket hiányoltam, de még mindig tetszett. Akkor kezdtem elbizonytalanodni az egészben, amikor megkaptam az első "nekem ez nem tetszett" -et. (Aki most felismeri ebben önmagát, ne érezze rosszul magát, hogy miatta bizonytalanodtam el, mert fontos volt ez a vélemény! Mindig minden vélemény fontos, azokból tanulunk.) Ilyen még nem fordult elő korábban, így enyhén szólva rosszul lettem. Átkoztam magam, hogy miért nem úgy írtam meg, ahogy eredetileg terveztem. Főleg, hogy utána két nagyon fontos ember is rávilágított a benne lévő hibákra. Na akkor már kicsit sem tetszett. Esküszöm még az is átfutott a fejemben, hogy újraírom az egészet. Rettenetesnek éreztem, és úgy gondoltam hibát követtem el azzal, hogy így írtam meg és csak lejárattam magamat. 
De látjátok végül megmaradt. Akik valamennyire ismernek, azok tudják, hogy én vagyok az az ember, aki nem foglalkozik mások véleményével, és csak is önmagának akar megfelelni. De az írás az más.
Itt túlságosan érdekel, hogy ti mit mondotok. Azokból merítek erőt, az visz előrébb. De rádöbbentem, hogy itt is meg kell fogadnom a saját tanácsomat, amit általában másoknak osztok: nem lehet mindenkinek megfelelni. És ezentúl ebben sem akarok majd. Legalább is törekszem rá. Szeretném, ha szeretnétek, de annyira tehetséges nem vagyok, hogy olyat alkossak ami mindenkinek tetszik. Nincs igazam? 
Továbbra is várom a komikat, kérlek titeket mindig tudassátok velem mit gondoltok róla, mert fontos! Tudnom kell hol kell fejlődnöm, hisz a mostani esetből is sokat tanultam. Ezen felül meg még mindig imádom olvasni a cukiságokat is amiket nekem írtok! Meglepően sok "erre megérte várni" -t kaptam. Komolyan nem gondoltam, hogy lesz aki ezt mondja, és sokat javított a pocsék kedélyállapotomon. Édesek vagyok❤️
És én meg már megint elveszem az időtöket a felesleges fecsegésemmel, amikor már rég olvashatnátok😂😂
   
   Jó olvasást! Puszil, 

                           Fanni
 

 Azt hiszem ennyire cikis szituációban sem volt részem még soha. Ja de... amikor Niall ránk nyitott Harryvel... Meg amikor én Annáékra. Aucs. Így végig gondolva kellemetlen szituációkból akadt bőven ebben a társaságban. 
 - Én, én... Nem gondoltam, hogy már itt tartotok... Nem mondtad... Megígérted, hogy megkapom a maradékot... csak azért... Úgy sajnálom! Bocsássatok meg... - hadarta Anna össze-vissza, akadozó hanggal, és mielőtt bármit feleltünk volna, már be is csapta maga mögött az ajtót. 
 De mindegy volt. A pillanatnak lőttek. Anna sikeresen szétrombolta... megint.
Egy kis ideig egyikünk sem szólalt meg, kínos volt az egész kialakult helyzet, nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Az már teljesen elképzelhetetlen volt, hogy ott folytassuk ahol abba hagytuk, így csak ültünk és emésztettük a dolgokat.
 - Öhöm Kami... Azt hiszem el kell beszélgetned Annával. Ez így nem mehet tovább - szólt csendesen Niall.
 - Tudom... Viszont ő nem direkt csinálja, te is láttad, hogy nagyon elszégyellte magát.
 - Persze. De ez akkor sem normális így. Nem normális, hogy egy szabad pillanatunk nincs nélküle, mert nem veszi észre magát! Valamit csinálnunk kell, mert én beleőrülök, ha ez így fog folytatódni! 
 - Holnap beszélek vele - ígértem meg.
 És elhatároztam, hogy még kora reggel meglátogatom Annát. 

 Szokásosan jóval Niall előtt keltem. Nekem a terhes szervezetem valamiért magától ráállt a korai kelésre, Ni meg amúgy is szeretett sokáig lustálkodni, így ennek a kettőnek a kombinációja pár óra különbséget jelentett az ébredésben. Kivéve persze amikor felkeltettem. Sokszor nem bírtam ki, és gyengéd érintésekkel rávettem, hogy köszöntse velem ő is a napkeltét. Néha kicsit morcos volt olyankor, de szinte rögtön meg is enyhült, hisz mindig kapott tőlem kárpótlást bőven. 
Ám ma hagytam. Hagytam, hadd pihenje ki magát, hisz végtelenül hosszú nap elébe nézett, ami szinte csak róla fog szólni. Ez tényleg az ő napja lesz.
 Még indulás előtt nyomtam egy óvatos puszit a homlokára, és csendesen kiosontam a szobából. Próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mit is fogok mondani Annának, de nem akartak jönni a megfelelő szavak, és már el is érkeztem az ajtajához. Semmiképpen sem szerettem volna megbánatni, de igaza volt Niallnek, nem állapot, hogy a minimális magánszféránk sincs meg. Csak megkérem, hogy vegyen egy kicsit vissza magából. Nincs abban semmi, biztosan meg fogja érteni.
Belépve a szobájába viszont az fogadott, amire cseppet sem számítottam. A bőrönd kinyitva az ágyon, félig megtöltve, míg ő egyik helyről a másikra rohanva szedte össze az elszórt cuccokat. Kezdjük ott, hogy már azon meglepődtem, hogy egyáltalán ébren találom, ugyanis Niallhöz hasonlóan elég későn kelő. De hogy pakol... Nem, én ezt nem akartam. Eszemben sincs elküldeni!
Csak egy félpillanatra nézett rám, abbahagyva a ténykedést, aztán ugyanúgy szótlanul folytatta a csomagolást. 
 - Anna... - próbálkoztam, de igazából még mindig fogalmam sem volt minek kéne kijönnie a számon.
 - Ne! Nem kell semmit mondanod. Tudom... Ez az egész borzasztóan kellemetlen volt. Nem csak a tegnap este, hanem az elmúlt pár nap. Hanyagoltátok egymást miattam, és én önző módon nem csak hogy hagytam, de még rátok is akaszkodtam. Tudom, rettenetesen idegesítő voltam, de szükségem volt rátok. Nektek viszont nincs szükségetek rám... Úgyhogy elmegyek. 
 - Ne mondj ilyet! Még szép, hogy szükségünk van rád! - ellenkeztem. - Igen, kicsit tényleg sok voltál, de ha ezentúl odafigyelünk és tekintettel leszünk a másikra, nem lesz gond.
 - Csak hogy nem szeretném, hogy miattam kelljen visszafognotok magatokat, és én sem akarom kényelmetlenül érezni magam minden egyes alkalommal, amikor csak megcsókoljátok egymást. Mert az lenne. Tudom, hogy fájna, erre tegnap rádöbbentem. Már akkor, amikor készülődtünk a meglepire. Láttam a csillogást és a boldogságot a szemedben, és megint pofán csapott a tudat, hogy nekem ilyenben nincs részem. Az meg hogy láttalak titeket... mentségemre legyen mondva, tényleg nem számítottam rá, hogy bármit is megzavarok. Nem gondoltam volna, hogy ti már... Nem vagy az a típus... Miért nem mondtad? Miért nem beszélünk meg mindent? Úgy, mint régen... 
 A hangja elfúlt, nekem pedig gombóc keletkezett a gyomromban. Nem igazán volt jó válaszom a kérdésére.
 - Azt hiszem nem akartalak ezzel traktálni a jelenlegi helyzetedben - mondtam ki végül. 
 - Vagy mert nem vagyunk olyanok, mint régen... - hajtotta le szomorúan a fejét. - Mondjuk ki, megváltozott a kapcsolatunk. Nem olyan mély mióta ezek a srácok megbolygatták az életünket. Ezt te is tudod, meg én is. Eltávolodtunk. Én hagytam, hogy Harry elvegye az eszem, és egy jó ideje már neked sincs rám szükséged. Feleslegesen vagyok itt.
 Nem szóltam egy szót sem, mert tudtam, hogy igaza van. Részben. 
 - Megjavíthatjuk. Lehetünk úgy, mint ezelőtt! Csak tenni kell érte. Ezért nem kell elmenned!
 - De én el akarok. Nem szeretnék tovább zavarni.
 Újra pakolgatni kezdett, látszólag befejezettnek tekintette a beszélgetést, és minél előbb indulni készült. Ezt nem hagyhattam annyiban. 
 - Legalább várj pár napot! Egyáltalán haza tudsz jutni valahogy? Van járat mára? Van még rá jegy? 
 - Utánanéztem, és repülő nincs. De nekem bármi más is tökéletesen megteszi. Nem a világ másik felén vagyunk szerencsére, úgyhogy kibírom. Semiképp sem szeretnék várni, mert este koncert és szülinapi buli, ahol ha akarnám se tudnám elkerülni Harryt. Még előtte lelépek. 
 Megértettem, már csak egy kérdésem volt.
 - Mikor?
 - Két óra múlva indul a vonatom.
 Szomorúan néztünk egymásra. Úgy sajnáltam, hogy így alkultak a dolgok, de el kellett engednem. Mindenkinek így volt a legjobb. 
 - Segítsek pakolni? 
 - Nem, köszi. Megleszek, már alig van valami. Menj, ébreszd méltóképpen a szülinapos hercegedet - mosolyodott el halványan. 
 - Biztos ne segítsek? - mindenképpen tenni akartam érte valamit. - Esetleg kivigyünk az állomásra? 
 - Azt megköszönném, ha belefér a sűrű programba.
 - Még szép! Amúgy sem hagynám, hogy rendes búcsú nélkül elmenj. Meg szerintem a többiek sem.
 - Csak Harryt ne! - szorult össze fájdalmasan az arca. 
 - Tőle nem kell. De például Sophia meg Liam biztos zokon venné, ha szó nélkül lelépnél. Gyere a szobánkba egy óra múlva, én addig mindent elintézek. 
 Már fordultam volna ki az ajtón amikor utánam szólt. 
 - Kami...
 - Hmm? - néztem vissza. 
 - Azért hiányozni fogsz. 
 - Te is nekem - mondtam ki, és nagyon meg kellett erőltetnem az arcizmaim, hogy ne sírjam el magam. Úgy éreztem, hogy ott hagytam egy darabot a múltamból abban a helyiségben. 
 Leülve a szuszogó Niall mellé még sokáig csak néztem ki a fejemből a gondolataimba mélyedve. Hogy jutottunk idáig? Mikor történt mindez? Miért nem vettük észre és tettünk ellene? Hosszú évekig ő volt az egyetlen fontos személy az életemben és ez a kapocs egy ideje nagyon meggyengült. Egyszer talán majd újra tudjuk éleszteni a barátságot, de ahhoz most el kell mennie. Túl kell tennie magát Harryn. Harry, befejezhetnéd, hogy mindent összezavarsz...!
 Sóhajtva megcsóváltam a fejem, hogy még azelőtt elzavarjam a gondolatokat, mielőtt ki tudtak volna bontakozni, és a szerelmem felé fordultam. A haja kócosan lógott a szemébe én meg odanyúltam, hogy lassan végigfuttattva rajta az ujjaimat kisöpörjem az arcából a rakoncátlan tincseket. Sokkal jobban szerettem így, mint amikor be volt neki lőve, mert tökéletesen tükrözte a kisfiúsan huncut lényét. 
 - Boldog szülinapot édesem - csókoltam meg lágyan. - Most már ideje lenne felkelned. 
 - Mmm... csak még egy percet - dünnyögte reszelősen. - Olyan szépet álmodtam, egy angyal épp a hajamat cirógatta. 
 Átkarolta a derekam, s lehúzott magához.
 - Igazán? - pislogtam ártatlanul. - Én nem láttam semmiféle angyalt. 
 - Lehet azért nem, mert nem tudsz addig aludni, mint a normális emberek, hanem kora reggeli sétákra indulsz - mosolyogva újra lehunyta pilláit és az ölelésébe vont. - Na gyere bújj ide és aludjunk még egy kicsit.
 - Niall - támaszkodtam fel - Nem lehet, Annának nemsokára indul a vonata. 
 Na erre már kipattantak a szemei és kérdőn felém fordult.
 - Micsodaa?! Elküldted? 
 - Nem, dehogy. Ő akar elmenni. Ámentem, hogy beszéljek vele, de már csomagolt. 
 - De hát miért? - kérdezte riadtan. - Ugye nem miattunk? 
 - Részben. Feleslegesnek érzi magát. Így, hogy Harry kikerült a képből, rájött, hogy a barátságunk is megfakult, és nincs itt semmi keresnivalója. Nem akar zavarni és még több kellemetlen helyzetet generálni. Próbáltam visszatartani, de elhatározta magát, hajthatatlan. 
 - Sajnálom. Főleg a barátságotokat.
 - Én is. Viszont reménykedek benne, hogyha túlteszi magát Harryn és rendeződnek a fejében a dolgok, akkor talán helyre jön a kapcsolatunk. De ehhez idő kell. És valószínűleg a távolság is jót fog tenni. 
 - Reméljük. Tudom, hogy annak ellenére amik a közelmúltban történtek, ő még mindig sokat jelent neked. És hidd el, aki igazán fontos az visszatalál hozzánk miután elengedtük. Hisz te is itt vagy. 
 A mosolya felragyogott a szeme pedig csillogva pillantott rám. Olyan édes volt, megérdemelt egy csókot... vagy pár százat. 
 
 Senkinek sem volt túl mély kapcsolata Annával, de azért a legtöbben elbúcsúztak tőle. Egyedül Zayn nem volt hajlandó. Ő még mindig haragudott rá azért amit velem tett. 
Először úgy voltam vele, hogy Harrynek tényleg nem szólok, ahogy Anna megkért rá, de végül arra jutottam, hogy adok neki egy esélyt, hátha észhez tért és akar enyhíteni a lánynak intézett durva szavain. 
 - Anna hazautazik, és habár nem akar veled beszélni, én úgy gondoltam, hogyha bocsánatot akarsz tőle kérni, vagy valami, akkor azt most megteheted. 
 - Nem akarok tőle bocsánatot kérni. Mindent őszintén úgy gondoltam, ahogy  kimondtam.
 - Mindent? 
 Pontosan tudta mire kérdezek rá. 
 - Mindent - ismételte meg határozottan, a szemembe nézve. A pupillája kitágult és megharapta az alsó ajkát. Erősen csókgyanús volt a szituáció és már érzékeltem, hogy közeledik az arca, szóval nagyon gyorsan le kellett állítanom. 
 - Ha meg mersz csókolni leütlek! 
 Elnevette magát, majd védekezően felemelte a két kezét. 
- Bocs, csak az ösztönök. Tudom, hogy te kizárólag barátként tekintesz rám, és ehhez kell tartanom magam. 
 - Így van... - mondtam nem túl meggyőzően és csak remélni mertem, hogy kettőnk közül egyedül én vettem észre a bizonytalanságot a hangomban. 

 Niall, habár szülinapja volt, és ezer meg egy jobb elfoglaltsága is akadt volna, mégsem hagyta, hogy egyedül kísérjem ki Annát az állomásra. Mondjuk nem mintha tényleg egyedül lettem volna, mert  ott volt a sofőr meg minden, de nem tágított. Azt mondta bármi bajom eshet, és azt sosem bocsátaná meg magának. Jól esett a törődése, bár szerintem enyhén túldramatizálta, de ezt semmi  pénzért nem árultam volna el neki.
 Aztán elérkezett a búcsú pillanata. Fura érzés volt, mintha az egész barátságunktól búcsúztam volna. Olyan bizonytalan, amikor nem tudod mennyi időre szól, és ezért bele akarsz egyetlen ölelésbe sűríteni egy végtelenségnyi szeretetet. 
 - Vigyázz magadra! - suttogtam a hajába.
 - Te is magadra és a babára. Bár nem igazán tartok tőle, hogy bármi bajotok eshet, hisz a lovagod minden lépésedet figyeli - biccentett mosolyogva a pár lépéssel hátrébb álló Niall felé. - Nyugodt szívvel megyek el, tudva, hogy valaki vigyáz rád helyettem is. 
 - Szeretlek. Úgy fogsz hiányozni...
 Már éreztem, hogy gördülnek le az első könnycseppek, pedig esküszöm most nagyon nem akartam sírni.
 - Ajj, Kami ne itasd az egereket! Találkozunk még! - vont újra a karjába. 
 - Nem akarom, csak a terhesség még annál is érzékenyebbé tesz, mint amilyen általában vagyok. Ami szinte lehetetlen.
 Mindketten felnevettünk. Anna elengedve engem Niall elé lépett, én pedig az arcomat törölgetve próbáltam összeszedni magam. 
 - Köszönök mindent. Te tényleg rendes ember vagy. Örülok, hogy Kamival így egymásra találtatok, sok boldogságot, és kérlek tényleg ne veszítsd szem elől. Akármi történhet, és most már én sem leszek itt... Ja és ne merd összetörni a szívét, mert visszajövök! 
 - Ezt fenyegetésnek veszem - nevetett Niall. - De természetesen megígérhetem. Kamilla a legjobb dolog az életemben, szóval nem hagyom, hogy bárki bántsa, beleértve magamat is. Jó utat Anna, örülök, hogy megismertelek!
 Megölelte a lányt, aki látszólag nagyon zavarba jött. Annyira jó volt rájuk nézni, hogy kedvem támadt pityeregni még egyet. Ahh! Utálom a hormonjaim.
 Anna egyik lábáról a másikra állt, láthatóan erősen vívódva valamin.
 - Izé... Figyu Niall. Kérhetek tőled egy autogrammot? - nyögte ki végül pirulva. A szerelmem pedig boldogan nevetve firkantott neki egy aláírást. 
 - Ezt már a kezdetektől kérni akartam - vallotta be szégyenlősen. - Köszönöm.
Na hát akkor sziasztok! 
 Ezután Anna felszállt, és kisétált az életemből. Szomorúan néztem a peronról kigördülő vonat után. Még egy utolsót intettem az ablak felé ahol őt sejtettem, de a vonat már annyira eltávolodott, hogy nem láthatta. 
 - Elment - suttogtam.
 - Neki most erre volt szüksége. De biztos vagyok benne, hogy keresztezik még egymást az útjaitok - húzott magához. - Na gyere menjünk, mert félek, hogy megeszik a tortám! 
 Megmosolyogtatott, de ahogy sétáltunk ki a kocsihoz elgondolkoztam az előző szavain. Akkor még nem tudhattam, hogy végül valamilyen értelemben igaza lesz.
 
 Hihetetlen hogy be tud lelkesedni egy sima csokis tortától. Jobban izgatta, mint bármi más. Komolyan, ha ezt tudom inkább azt sütök neki. 
Amúgy nagyon aranyos volt a kis összejövetel amit tartottak a tiszteletére. Csak a szűk baráti kör, egy-két hozzá közelebb álló stábtag és egy torta. Semmi pucc, semmi felhajtás. Azt estére tartogatták, amikor a koncert után beindul a buli. Most csak csendesen felköszöntöttük, de állítom, hogy ez sokkal többet jelentett neki, mint bármiféle luxus parti. Nagyon jó érzés volt látni az őszinte, hatalmas mosolyt az arcán. Az ilyen pillanatokért érdemes élni, amikor látod, hogy az akit szeretsz felhőtlenül boldog. Talán nincs is ennél felemelőbb érzés a világon. 
 A színpadon is csak ragyogott. Zavarba jött és belepirult, amikor Liam rávette a közönséget, hogy énekeljék el neki a Happy Birthdayt. A szokásosnál is jobban élvezte a showt, ahogy mindenki őt ünnepli és az összes plakát róla szól. Én meg boldogan figyeltem minden egyes mozdulatát a színfalak mögül. Teljesen belemerültem a bámulásába, még mindig  újra meg újra meg tudott babonázni a kisugárzása. A jókedve, a mosolya, a szerénysége. Egyszerűen imádtam az egész fiút, úgy ahogy volt.
 Aztán egyszer csak minden előjel nélkül elhomályosult a látásom, és megfordult a világ. Szédülni kezdtem és meg kellett kapaszkodnom valamiben, hogy el ne essek. 
 - Jézusom, jól vagy?? - rohant oda hozzám egy biztonsági őr. 
 - Igen, köszönöm, minden oké, csak egy pillanatra megszédültem. 
 Fogalmam sem volt mi bajom, de biztos voltam benne, hogy mindjárt el is múlik, nem kell ekörül akkora hűhót csapni. Ám a pasi csak nem akart békén hagyni. 
 - Biztos? Ne szóljak valakinek? Niallnek akár? Muszáj leülnöd nagyon rosszul nézel ki! Tiszta fehér vagy! 
 - NE! - ellenkeztem hevesen miközben leültetett egy székre. - Nehogy ilyen kis semmiség miatt kelljen megzavarni a koncertet! Nem akarom elrontani Niall napját!! Látja már jól is vagyok! - felpattantam, ám lehet hogy hiba volt, ugyanis rögtön megtántorodtam a hirtelen mozdulattól. Nem nagyon győztem meg az őrt arról, hogy rendben vagyok, tovább pánikolt, de ekkor én már csak elmosódott hangokat hallottam. A szédülés újra felerősödött, hirtelen azt sem tudtam hol van a fent meg a lent. A tér foltokká olvadt össze és végül teljes képszakadás. Elájultam. 

39. rész: Meglepetések

 Sziasztok!
Biztos unjátok már a sok előszót, és még annál is jobban a kimaradásokat. De úgy érzem, mivel most volt a blog történetében talán a leghosszabb szünet, tartozom egy magyarázattal.
Először is, nem, nem hagytam abba, ilyen meg se forduljon a fejetekben! Legalább annyira szeretem csinálni, mint az elején, ha nem még annál is jobban. Tehát ne aggódjatok, ezt a sztorit biztosan végig fogom írni, hisz nincs is már sok hátra, terveim szerint még a nyáron befejezem. Igaz necces lesz, mert az utobbi időben minden összejött.
Ha még nem értesültetek volna, akkor most mondanám, hogy azért következett be ez a több mint másfél hónapos kihagyás, mert májusban szakvizsgáztam, arra kellett folyamatosan készülnöm és éppen hogy csak lezárult ez a nehéz időszak, kezdődött is a következő, amikor pillanatok alatt munkát kellett keresnem, hogy a lehető legrövidebb időn belül el tudjak költözni. Azóta meg reggeltől estig, megállás nélkül dolgozom, és megy a költözködés. Alig van egy-két napom szusszanni, amikor szintén nincs szabadidőm, mert az itthoni kötelezettségeim nem hagyják. Igyekszem mindent időben csinálni, úgy, hogy mindenkinek jó legyen, de elhihetitek ez nem könnyű, főleg hogy még véletlenül sem akarom, hogy a blog legyen az utolsó, hisz piszkosul hiányzik az írás. Ígérem amikor csak tehetem a szabadnapjaimat ennek fogom szentelni, így elég rendszertelenek lesznek a részek, de legalább lesznek😏
Ha úgy alakul hetente akár kettő is jöhet, de az is lehet, hogy megint majd egy picit többet kell várni a megszokottnál. (Van itt már egyáltalán olyan, hogy megszokott?😂)  Nem tudom pontosan hogyan lesz, de nagyon igyekszem és mindent meg fogok tenni, hogy ne okozzak csalódást.
Ismételten köszönöm a rengeteg türelmet amivel vártok, látjátok sajnos hozzám kell is, viszont nagyon remélem, sőt én lennék a legboldogabb, ha a történet végén, azt tudnátok mondani: "Na, erre megérte várni!" 
Hamarosan kiderül így lesz-e, de addig is csapjunk a lecsóba és folytassuk onnan, ahol abbahagytuk. Leghosszabb kimaradás után leghosszabb rész jár, teli meglepetésekkel... higgyétek el én lepődtem meg magamon a legjobban. Kérlek legyetek elnézőek, még soha nem írtam semmi hasonlót. 
 Remélem azért nem fogtok falnak menni a végétől;) 
 
Ölel titeket szeretett (bár ezek után megérteném, ha nem szeretnétek😂) írónőtök,
 Fanni



 Nagyon sok időbe telt Annát megnyugtatnom, folyamatosan ömlöttek a könnyei és egy idő után már kezdtem megijedni, hogy kiszárad, vagy esetleg megfullad.
Nem szólt egy szót sem, csak sírt, én pedig némán magamhoz szorítva támogattam. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét, hogy nagyjából mi zajlik le benne, hisz nem ő volt az egyetlen kettőnk közül, akit Harry átejtett és kihasznált. Engem sikerült kétszer is becsalogatnia a csapdába, túl jó színész, nem okoz gondot neki, hogy elhitessen az emberrel bármit amit csak akar. Az első húzása után óva intettem Annát, hogy megelőzzem azt a csalódást ami most bekövetkezett, de hiába volt minden igyekezetem, mert végül összetörte a szívét. 
Valószínűleg neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert így szólt:
 - Te megmondtad az elején... hülye voltam, hogy nem hallgattam rád. 
 - Az lehet. De akkor én még nálad is hülyébb voltam, mert másodszor is bedőltem neki, pedig már tudtam milyen - nevettem fel keserűen. 
 - Kami... - nezett fel rám a könnyfátyol mögül. 
 - Hm?
 - Szeretlek. Baromira jó barátnő vagy. 
 Odabújt hozzám, a vállamba temetve az arcát, én pedig viszonzásul megsimogattam a haját. 
- Miért mondod ezt? Ha nem is szándékosan, de gyakorlatilag háromszor is én vettem el a pasidat - gondoltam végig a dolgokat, és elborzadtam a felismeréstől.
 Eltolt magától, hogy letörölje az utolsó kósza könnycseppeket, majd csak azután kezdett beszélni. 
 - Ott a lényeg. Hogy nem szándékosan. Manipulált, amit rögtön meg is bántál és jó barátnőhöz híven a bűntudatod őszinteségre sarkallott. Hidd el nem mindenki lett volna képes erre. Én biztosan nem. És mi volt a reakcióm? Szánt szándékkal keresztbe tettem neked, hogy Niall szakítson veled. Nem ezt érdemelted... én nem érdemellek meg téged! Mindig csak segítettél, jót akartál. Harrytől is védtél, én meg magasról tettem rá, mert azt hittem csak a fiúmra pályázol. Pedig sosem te akartad Harryt, hanem mindig ő téged... erről pedig egyáltalán nem te tehetsz.
 - Kérlek ne beszélj úgy rólam, mintha semmiben sem lennék hibás, mert ez közel sincs így! És kihagytad a legelső alkalmat, amire tényleg nincs semmi mentségem...
 - Nincs. De nekem sem volt akkor ő még senkim. Csak kisajátítottam, és felfújtam a dolgot, mindketten tudjuk - mosolyodott el hamiskásan. 
 Néztem a lányt, aki minden mondatával egyre jobban hasonlított az én egykori barátnőmre, és mégis egyre kevésbé. Ő jobb volt, mint az az Anna akit az utobbi időben ismertem, de még annál is, aki azelőtt volt, hogy Harry belépett volna az életünkbe. A régi Anna sem lett volna képes belátni a hibáit, beismerni, hogy igazam volt, és megbánást, szeretetet mutatni. Most, hogy végre lehullott a szeméről a Harryfálytol, ami eddig elvakította és beködösítette az agyát, átfordultak benne a dolgok, rádöbbent, hogyan is viselkedett és teljes mértékben visszakaptam a barátnőmet, aki már olyannyira hiányzott. 
Láttam rajta, hogy próbálja összeszedni magát, de belül teljesen összetört és mint oly sokszor ezelőtt, ismételten mérhetetlenül haragudtam Harryre. 
Hogy volt képes ezt tenni vele? Hogy lehet valaki ennyire lelketlen, önző és beképzelt?
 - Nem is érdemel meg téged! Undorírtó féreg, aki nem törődik senkivel magán kívűl! Fú, de utálom!! - fakadtam ki.
 - Pedig ő szeret téged... - jegyezte meg halkan.
 - Dehogy szeret! - vágtam rá erőteljesen. - Már megint csak azért játsza ezt a játékot, mert élvezi a küzdelmet Niallel az alfahím szerepért! De koppani fog, mert magasról le fogom szarni a próbálkozásait!
 - Kami... mi lesz most velem? Nem akarok vele találkozni...
 - Nem is kell! Dehogy engedem többet a közeledbe! Majd szépen kapsz egy külön szobát, és a nap nagy részét velünk fogod tölteni Niallel. Meglátod jó buli lesz! - kacsintottam rá bíztatóan, mert akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire nem lett az olyan jó buli.
 Az elején még pátyolgattuk a szívét, néztünk közösen filmet, elmentünk bowlingozni vagy beáldoztunk egy délutánt vásárlásra. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy távol tartsuk Harrytől, mentálisan és fizikálisan egyaránt. Ezeknek a programoknak egy hátrányuk volt. Mégpedig, hogy a Niallel töltött romantikus pillanatoknak a száma egyenlő lett a nullával, hisz a nap 99% - ában Anna társaságát élveztük, aki épp most esett túl egy különösen csúnya szakításon, és nem lett volna célszerű még jobban padlóra küldeni a mi boldogságunkkal. Lopott csókok és esti összebújások. Ennyi maradt nekünk, és ez egy idő után szorongatóan kevés volt.
Nem szép ilyet mondani, de Anna kezdett az agyunkra menni, mert habár én ígértem meg neki, hogy lóghat velünk, közel sem gondoltam, hogy ennyire a nyakunkra fog nőni. Tényleg egy szabad percünk sem volt tőle, mert amikor valamilyen csoda folytán kettesben maradtunk volna Niallel, akkor is ő biztosan betoppant és szétbarmolta a kibontakozni készülő romantikus pillanatot. Borzalmas volt, de nem akartuk elküldeni és megbántani szegényt, amikor mi voltunk neki az egyetlenek, a mentsvárak akikre támaszkodhatott a nehéz időszakban. Szóval igyekeztem jó barátnő lenni, miközben Niall hiánya folyamatosan kínzott. 
Egyetlen napot vártam nagyon, amikor tudtam, hogy végre csak ketten lehetünk, az pedig a szülinapja volt. Természetesen Anna is megértette, hogy azt a napot csak is Niallnek szánom, és mindannak ellenére, hogy sokszor mennyire idegesített már, tök cuki volt tőle, hogy felajánlotta segít előkészíteni az eseményt, hogy minden a legtökéletesebb legyen számunkra.
Együtt mentünk el megcsináltatni az ajándékát, és vásároltunk be az alkalomra. Vettünk romantikus kelléket és a hozzávalókat a vacsora elkészítéséhez. Megfogadtam korábbi tanácsát, és maradtam a főzésnél, ami több szempontból is kemény diónak bizonyult, de sikeresen megoldottuk. A legnagyobb gondot a konyha jelentette, ami ugye nekünk ott a hotelszobában nem állt rendelkezésünkte, és ez lehetetlenné tette a cél megvalósítását. A nehéz helyzetből Sophia segített ki, akinek lakott egy barátnője a közelben és készségesen a szolgálatunkra állt. Végül az ő konyhájában, négyen készítettük el a csirkepaprikást, amiről (miután elmondtuk a lányoknak, hogy mi is az valójában) úgy ítéltük meg, hogy a magyar ételek közül ezt biztosan imádná a szerelmem. Sikerült kikerekítenünk egy mókás csajos délelőttöt, ahol két magyar lány boldogan vezette be az érdeklődő angolokat a hazájuk ízvilágának rejtelmeibe. Miután a többiek ettek egy jót és megdícsérték a magyar konyhát, jó szórakozást kívántak az estéhez, mi meg megköszöntük a segítséget, és már ott sem voltunk mert akadt még tennivaló Niall érkezéséig. Mivel az egészet egy nagy meglepetésnek szántam, és tudván, hogy másnap nemcsak hogy koncertezik, de még bulija is lesz, így a születésnapja előestéjére raktam az eseményt. Reggel azt mondtam neki, hogy Annával megyek vásárolni, amivel sikeresen el tudtam riasztani, ugyanis élénken élt még az emlékezetében a legutóbbi hat soha véget nem érően unalmas óra a plázában, amire kényszerítettük. Óvatosan kibújt a program alól, mondván, hogy már beígért Zaynnek aznapra egy meccs nézést. Nem is sejtette, hogy én kértem meg Zaynt, foglalja le aznapra, nehogy idő előtt otthon legyen és elő tudjam készíteni a meglepetést. 
 Annával gyönyörűen megterítettünk telirakva az asztalt különböző mértű, a terítővel és a díszítéssel harmonizáló gyertyákkal, a hangulat kedvéért. Megengedtem neki, hogy kiélje rajtam lányos szenvedélyeit így kérésemre diszkréten kisminkelt és besütötte a hajam. Azt a fehér álomruhát vettem fel, amit még annó Sophiával vásároltunk egy igazán különleges alkalomra. Ez elég különleges volt hozzá. És habár egy szabóval kicsit át kellett alakíttatni, hogy beleférjek a hasammal, még mindig meseszép volt. 
 - Gyönyörű vagy - húzta fel Anna végezetül a cipzárt a ruhámon. - A gatyájába fog élvezni, amint meglát téged. 
 - Anna! - méltatlankodtam nevetve, de titkon reméltem, hogy nem jön be a  jóslata, mert azt egy kicsit későbbre terveztem működésbe hozni.
 Előre engedte a hajamat, ami loknikban omlott a vállamra majd szembefordított a tükörrel, hogy végre én is megcsodálhassam a művét. 
 Nem hittem volna, hogy valaha is igazat adok majd neki, amikor azt mondja, hogy gyönyörű vagyok, de most belenézve a tükörbe én sem találtam magamra más kifejezést. Zseniális munkát végzett, a lélegzetem is elállt annyira megdöbbentően más voltam. A lehető legjobb értelemben. 
 - Köszönöm! - szorítottam erősen magamhoz.
 - Szépséges estét drágám! Kápráztasd el! 
 Habár kacsintott egyet, a szeme nem mosolygott, sokkal inkább hirtelen elöntötte a szomorúság. Valószínűleg hiányzott neki ez a fajta boldogság amiben nekem most részem volt, s nem lehetett a legkellemesebb látni. Nagyon sajnáltam szegényt.
 - Te megleszel... ? - néztem mélyen a szemébe a visszajelzést várva, hogy nem zuhan össze amíg mi romantikázunk Niallel. 
 - Persze, persze. Megnézek egy filmet szerintem. Ha marad egy kis kaja, majd dobjátok át. 
 Hálásan és egyben együttérzően megszorítottam a kezét. 
 - Izgulok... - suttogtam idegesen. 
 - Nem kell - szorított vissza. - Tökéletes lesz minden.
 De akkor ő még nem tudta, hogy milyen meglepetéssel készülök az eseményre.
 Ahogy Anna elhagyta a szobát, írtam egy SMS-t Zaynnek, hogy tiszta a terep, szóval amint befejezték a pasiskodást hazaengedheti. 
És vártam. 
Eddig valóban tökéletesnek ígérkezett az egész, minden a terv szerint haladt, már csak rajtam múlott, hogy meg merem-e tenni... Ez az ő szülinapja, és valami igazán különlegeset akartam neki adni. Magamat.
Benyitott, nekem meg a szívverésem is felgyorsult a látványától. Valóban nem sejthetett semmit, mert sokkal inkább volt öltözve meccsezéshez, mint romantikus vacsorához, de cseppet sem érdekelt. Így is észvesztően szexi volt. 
 - Meglepetés... ! 
 - Kami... Te... Jézusom - kereste a szavakat ámélkodva.
 - Tetszik? - suttogtam kissé elbizonytalanodva, hogy nem vittem-e túlzásba.
 Leküzdötte a közöttünk lévő távolságot, a karjába kapott és megpörgetett, hogy végül lerakva egy csókban forjunk össze. Mindennél felemelőbb érzés volt újra a karjai közt tudni magam, a sok Annától zsúfolt és egyben tőle fizikálisan elszigetelt nap után. 
 - Hogy tetszik-e? Varázslatos vagy!
 - Akkor várj, amíg megtudod miket tartogatok még. 
 - Oh, hogy most az asztalról beszéltél? Az is nagyon király, de te valahogy jobban lekötsz... - dorombolta és az ajka levándorolt a nyakamra. - Akár egy földre szállt angyal olyan gyönyörű vagy. Ez a ruha meg haj... megörjít. Fel tudnálak falni, úgy kívánlak... 
Végigcsókolta a kulcscsontomtól az államig lévő szakaszt, engem meg elöntött a bizsergés és átadva magam az érzésnek hátra hajtottam a fejem, hogy jobban hozzáférjen. 
 - Ha tudtam volna, hogy én is elég vagyok, akkor nem bajlódok feleslegesen a vacsorával... - dünnyögtem ahogy kelletlenül eleresztett és én tetőtől talpig végigmérve elégedetten nyugtáztam magamban, hogy Anna jó munkát végzett, valóban eléggé felizgattam Niallt... Na mondjuk nem mintha ez fordítva nem lett volna igaz. 
 - Tudod, hogy nem kell nekem más csak te... de ha van kaja, lehet megbirkózom azzal is. Mit csináltál? 
 - Csirkepaprikást nokedlivel.
 - Angolul beszélj kérlek, mert ebből egy mukkot sem értek - húzta össze a szemöldökét zavarodottan, mire elnevettem magam.
 - Azért drágám, mert ez egy magyar  specialitás. Csirkéből készül és nagyon finom - magyaráztam immáron angolul.
 Felcsillant a szeme.
 - Jól hangzik! Alig várom, hogy megkóstóljam! De előbb mondd meg, hol van abban a kilóméteres szóban az, hogy "csirke".
  Elismételtem neki a szót az anyanyelvemen. 
 - Ez de király! Cs... cso - próbálkozott. - Hogy is volt? Taníts meg rá kérlek, ezzel fogok menőzni a srácok előtt! 
 Végtelenül aranyos volt ahogy belelkesült a "csirke" szó hallatán. 
 - Előbb kóstold meg ehető-e az a csirke, mielőtt a nevének megtanulásával fáradozol - kacsintottam rá nevetve. - Ha ízlik, közben megtanítom.
 - A csirke mindenhogy finom, nem hiszem, hogy a magyarok rosszul csinálnák. Főleg nem egy ilyen angyal - csapott pajkosan a fenekemre. - Szóval mindenképp tudni akarom. 
 - Ugye tudod, hogy ilyen hízelgés után akkor is meg kell enned mindet ha borzalmas?  
 - Attól nem kell félned, hogy megmarad.
 De mégis mikor már ott ültünk a gyertyákkal megvilágított asztalnál, és elé raktam az ételt, eléggé bizalmatlanul tekintgetett felé. 
 - Jó étvágyat! 
 Néztem a mozdulatait, ahogy vett egy mély levegőt, félve, mi lesz, hogyha mégsem fog neki ízleni, majd kezébe vette az evőeszközöket és a lehető legkisebb falatot a szájába véve teljesen megváltozott az arckifejezése. Behunyta a szemét és jól esően nyelte le a falatot.
 Kitört belőlem a nevetés.
 - Na mi az, ízlik a csirke
 - Valami hihetetlen finom! Le a kalappal előtted, nagyon jól főzöl, és ti magyarok zseniálisak vagytok! 
 - Köszönöm, de nem csak enyém az érdem. Annáék segítettek. 
 - Mindegy - legyintett - biztos vagyok benne, hogy pontosan ugyanilyen lenne, ha egyedül csináltad volna. De ugye tudod ez mit jelent?
 - Nem. Mit?
 - Hogy ezentúl mindig követelni fogom tőled a... Ajj, mondd már mi ez!
 - Csirkepaprikás.
 - Szóval azt. 
 Összenevettünk.
 - Mondd utánam - kezdtem a leckét. - Csir.
 - Csor...
 - Nem, nem csor - fogtam a fejem nevetve. - Csir..! 
 - Csor... csor... csor... Nem megy! -fakadt ki.
 - Jó nem baj - enyhültem meg. - Jó az "csor" -ral is. Szóval csirke!
 - Csorke! - mondta ki didalittasan, belőlem meg megint kiszakadt a nevetés olyan édes volt az akcentusa. 
 - Ne nevess ki! - durcázott.
 - Nem, dehogy... - kacagtam megállás nélkül. -Nem nevetek... De ne tudd meg milyen cuki vagy! 
 Belepirult a mondatomba, nekem meg eszembe jutott valami. 
 - Nem próbálkoznál meg a kedvemért még egy szóval? 
 Már gondolattól is hevesebben vert a szívem, hogy magyarul hallhatom tőle azt a bizonyos kifejezést.
 - Csak ha nem nevetsz ki megint!
 - Ígérem most nem foglak. Szóval - vettem egy nagy levegőt - nekünk három helyett, csupán egy szavunk van a legmélyebb érzéseink kifejezésére mégpedig az, hogy... szeretlek
 Az utolsó szót már magyarul mondtam és mélyen a szemébe nézve éreztettem vele, hogy ez így is van. Viszonozta a pillantást, majd az asztalon átnyúlva megfogta a kezem. 
 - Ez gyönyörű. Megtiszteltetés, hogy a saját nyelveden is közölhetem az érzéseimet. Várj egy pillanatot. 
 Látszott rajta, hogy komolyan veszi a feladatot és nagyon koncentrál nehogy elrontsa. 
 - Szeret... 
 - Jó lesz az! - bíztattam és rásegítettem picit. - Szeretlek Niall. 
 - Szeretlek. - ejtette ki tökéletesen. - Szeretlek Kami! 
 Könnyek mardosták a szememet annyira  szép volt ezt az ő hangján hallani. 
 - Köszönöm... - suttogtam teljesen elérzékenyülve.
 - Akár egész este is mondogathatom neked: szeretlek, szeretlek, szerelek... Hupsz nem jó. 
 - Semmi baj, így is nagyon ügyes vagy! - kuncogtam. - Na edd a csorkét, mert kihül. 
 - Azt nem hagyhatjuk, mert szeretlek csorke! 
 Prüszkölve felnevettem, annyira képtelenül hangozott ahogy egymás mellé tette az általa ismert két magyar szót, remélve, hogy az úgy értelmes. Hát nem igazán, de sebaj.
 - Az nem teljesen így van, de jó tudni, hogy egy csirkével csalsz meg. Az előbb még nekem mondtad, hogy szeretsz.
 - Naa, tudod hogy értettem! - méltatlankodott. 
 Persze, hogy tudtam.
Miután megettük a csorkepaprikást elővettem az ajándékomat. Bíztam benne, hogy tetszeni fog neki, mert elég személyes lett. 
  - Boldog születésnapot Niall! - nyújtottam át a kis dobozkát. 
 Érdeklődve felnyitotta a fedelét és a kezébe vette a benne lévő apró tárgyat. Egy ezüst gitárpengető volt, amibe egy K betűt gravíroztattam.
 - Hogy a színpadon is veled legyek... - suttogtam és visszatartott lélegzettel vártam a reakciót. 
 Egy darabig csak nézte a tenyerében lévő ajándékot, majd az ujjbegyével lassan végigrajzolta a nevem kezdőbetűjének vonalát. 
 - Nem találok szavakat... - szólt végül teljes áhitattal. - Ez... Ez tökéletes!
 - Biztos tetszik? Megmodhatod ám ha túl nyálas, és akkor visszavisszük és átgravíroztatjuk, vagy kapsz valami mást helyette vagy... 
 Lecsapott az ajkaimra, hogy belémfojtsa a szót. 
 - Fejezd be ezt a marhasagot. Életemben nem kaptam még ilyen szép ajándékot! Komolyan mondom - nézett a szemembe, hogy megerősítse mondandóját, és ekkor már nem is voltak kétségeim. - Mindig magamnál fogom hordani, hogyha épp nem is vagyunk együtt, de te ott legyél velem. Köszönöm! 
 Melegség járta át a szívemet szavai hallatán és hálául nyomtam még egy boldog szülinapot puszit a szájára. 
 - Szívesen én "már Amerikában is nagykorú" hősöm.
 - Próbáljuk ki! - lelkesült be és már szaladt is a gitárjáért. Leült az ágyra és megpaskolta a combját, jelezvén, hogy üljek oda, majd magunk elé húzta a hangszert és játszani kezdett. Vagyis próbálkozott, de a hasam miatt eléggé nehezen fért hozzá a húrokhoz. 
 - Felajánlanám, hogy segítek, de nem tudok gitározni. 
 - Akkor most fordult a kocka és én foglak tanítani téged! - mondta, és habár nem láttam, hallottam a hangján, hogy huncutul mosolyog. 
 Megmutatta hogyan kell lefogni a húrokat, hogy különböző hangon szólaljon meg, és fogta a kezem, hogy irányítson a pengetésnél. Nagyon türelmes volt és megértő, pedig igazán béna tanítvány lehettem. Csaknem fél óra "zenélgetés" után úgy határoztam, hogy eleget nyúztuk a húrokat, ideje bevetnem magam. 
 Hátra fordítottam a fejem és a tőlem telhető legszexibb hangon a fülébe suttogtam: 
 - Mit szólna hozzá tanár úr, ha a gitár helyett máson is játszana egy kicsit és megtanítana nekem néhány fogást? 
 Szavaim hallatára lemerevedett és egy pillanattal később éreztem, hogy nem csak ő lett merev, hanem egy bizonyos testrésze is. Finoman kivettem a kezéből a hangszert és az ágy mellé támasztottam, majd hátra arcot csináltam az ölében és igyekeztem magabiztosan és nem annyira remegő kézzel kigombolni a nadrágját. 
 - Kamilla... biztosan ezt akarod? 
 - Igen. Ez a nap utolsó meglepetése. A szülinapodra. 
 - Várj! - fogta le a kezemet, a másik kezével pedig felemelte gyengéden az arcomat, hogy a szemébe nézzek. - Nem akarom, hogy csak azért tedd meg, mert szülinapom van! Azt szeretném, hogy akkor és úgy történjen meg, amikor már elérkezettnek látod az időt és biztos vagy magadban, hogy te is igazán kívánod! Ne legyen kényszer, mert úgy érzed ezt most meg kell tenned nekem... sosem kell! 
 Hihetetlen ez a srác. Még ilyenkor sem gondol magára, amikor bárki más kapva kapott volna az alkalmon, amikor a barátnője végre beadta a derekát... de ő nem. Ő azt nézi, hogy először nekem legyen jó, aztán neki. Hogy lehet ennyire önzetlen? Imádtam minden porcikáját, és ezek után még annál is jobban akartam őt, mint eddig. 
 - Tényleg szeretném... csak ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy bénázzak - vallottam be a legnagyobb félelmem. 
 - Olyat te nem tudsz. Minden mozdulatod és érintésed egyre jobban csak feltüzel. De ha elakadnál majd vezetlek. Ne aggódj, minden rendben lesz. Csak ürítsd ki a gondolataidat és hagyd, hogy az ösztöneid irányítsanak.
  A fülem mögé tűrt egy hajtincset, és miután egy aprót bólintottam, lassan megcsókolt. Még soha azelőtt nem éreztem akkora szenvedélyt és szikrát közöttünk, mint akkor. Az ajkai először még óvatosan, majd egyre követelőzöbben kívánták az enyémeket, miközben a keze már a hátamon és a ruhám alatt siklott. Egy mozdulattal lehúzta a cipzárt és pillanatok alatt megszabadított a könnyű anyagtól. Én következtem. Kitapogattam a polója szegélyét és már át is húztam a fején, hogy aztán végleg búcsút mondva tőle féredobjam az ágyon. Elmerengtem gyönyörű mellkasán és végig húztam az ujjam a kevésbé kidolgozott, ám számomra annál tetszetősebb kockákon. Hirtelen gondolattol vezérelve még lejjebb csúsztattam a kezem és megmarkoltam a farkát. Felnyögött a vágytól és a markomban éreztem, hogy még jobban lüktetni kezd a szerszáma. Tetszett az érzés és a hang amit az előbb hallatott, így dörzsölgetni kezdtem nadrágon keresztül, ami kezdett már eléggé szűk és felesleges lenni, csaknem lerobbant róla. Kiszabadítottam rabságából, Niall meg megemelte a fenekét, hogy végleg el tudjam távolítani a ruhadarabot. Már csak az alsónadrág állt az utamba, de úgy döntöttem kínzom még egy kicsit. Teljesen odasimultam hozzá, amennyire a hasam engedett, az ágyékához dörgöltem magam, hogy még jobban fokozzam vágyát, ám a mozdulatoktól én is erősen lüktetni kezdtem odalent. Mint pár órával korábban, az ajkai ismét a nyakamat fedezték fel, miközben a keze a melltartómat kapcsolta ki. Amint eltűnt onnan az akadály, a szája lecsúszott a mellemre, és a bimbómat kezdte a nyelvével izgatni. Felnyögtem a gyönyörtől, az ujjaim a haját markolták és éreztem, hogy teljesen átnedvesedik a bugyim. Jó nem bírom tovább, lépjünk a tettek mezejére. 
 A másik kezemmel benyúltam az alsónadrágjába és marokra fogtam a péniszét. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen lesz a tapintása. Ilyen selymes és mégis kőkemény. Mozgatni kezdtem az ujjaim között, ő meg a fenekemre markolt, jelezve, hogy ne hagyjam abba. Tetszett neki, minden amit csináltam, és ez volt a lehető legjobb érzés a világon. Lehúztam a fejét egy csókra, hogy megköszönjem azt, hogy átadta az irányítást, miközben egy pillantra sem szálltam ki a gatyájából és hagytam abba az izgatást. Úgy csókoltam, mint egy éhező. Hisz éheztem is... rá. A számba nyögdécselt én pedig már a hátát karmoltam annyira elviselhetetlen volt az érzés ami a végső kielégülést várta... 
És akkor egyszer csak szertefoszlott a minket körülölelő, erotikától túlfűtött levegő... mert Anna csörtetett be a szobába. 
 - Bocsi a zavarásért, csak azt szerettem volna kérdezni, hogy nem maradt véletlenül egy kis csirkepaprikás, úgy ennék most egy kis haz... - a torkára forrott a szó amint észrevette helyzetünket és nekem egy szál bugyiban, Niall gatyájában turkálva kellett a legjobb barátnőm szemébe néznem. Több volt, mint kínos.