41. rész: Angol és magyar találkozások

Hát persze, hogy végül szólt Niallnek... Alig tértem magamhoz, de ő már rohant felém, mint egy őrült, le a színpadról. 

 - Jézusom Kamilla, mi történt?! Nem ütötted meg magad nagyon? Mennyire vagy rosszul? Hívjak mentőt? Mindenképpen be kell mennünk a kórházba!! 

 Annyira sokkos állapotban volt szegény, hogy attól tartottam végül miatta kell bemennünk a kórházba, nem is miattam. Mert amúgy én tök jól voltam. Komolyan, nem éreztem kifejezetten rosszul magam, max csak egy csöppet gyengének az előbbi oxigénhiány miatt, de semmi olyan ami ekkora aggodalomra adhatna okot. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy a babával is minden rendben van. 

 - Niall, Niall, nyugi! - lapogattam a szintén ájulás szélen áló srác falfehér arcát. - Jól vagyok, csak megszédültem. Ennyi. Menj vissza szépen a színpadra, a rajongóid várnak! 

 - Fenéket megyek! Leszarom őket, amikor kitudja mi okozta az ájulásod. Lehet, hogy valami komoly, kórházba kell vinnelek! 

 - Felfújod - emletem égnek a szemem. - Mondom, hogy semmi... 

 - Ne mondd, hogy semmi bajod!! - vágott közbe élesen. - Azonnal hívom a mentőket!

 Már tárcsázta volna, de kikaptam a kezéből a telefont. 

 - Ha tényleg ennyire ragaszkodsz hozzá, bemegyek veled. De ne tartsuk fel feleslegesen ezért a mentők munkáját. Biztos vagyok benne, hogy annyira azért nem komoly. 

 Jelentősségteljesen a szemébe néztem, tudtára adva a kompromisszumom, de ő még egy darabig fürkészett, hogy vajon jó ötlet-e engedni. Álltam a pillantását, mire egy halk sóhaj jelezte: megadta magát. 

 - Oké, induljunk. De tudsz járni? Ne vigyelek?

 - Niall nem vagyok se haldokló, se rokkant. Persze, hogy tudok menni - nevettem el magam, és óvatosan bár, de felálltam. Ő is felegyenesedett és hiába mondtam neki, hogy nem szükséges, azért támogatólag átkarolta a derekam. Nem hitt nekem. 

Ahogy gyalogoltunk ki a backstage útvesztőjéből újra elkezdett aggasztani a tudat, hogy ilyen ügyesen szétzúztam a szülinapját. Muszáj volt még egy próbát tennem az ügy érdekében. 

 - Kérlek szépen menj vissza! Tudom, hogy nagyon fontos számodra ez az este, én simán kibírok még fél órát! 

 - Semmi sem fontosabb nálad. Megoldják nélkülem. 

 - És a bulid? - néztem fel rá.

 - Ugyanez vonatkozik arra is. 

 - Komolyan képes vagy kihagyni miattam a saját szülinapi bulidat? - hüledeztem, mire ő csak édesen elmosolyodott.

 - Az csak egy buli a sokból, teli idegen emberekkel. Te meg te vagy, az egyetlen és a pótolhatatlan. Még csak gondolkoznom sem kell, hogy melyiket választom. 

 Majd elolvadtam a karjaiban. A kezem az arcélére simult, és hátrafordulva az ölelésében néztem ismét a szemébe.

 - Hányszor kell még megjavítanom miattad a szeretetmérőmet? Mindig kiütöd a mutatóját - mondtam tettetett szomorúsággal lebiggyesztve az ajkaimat, csak hogy egy pillanattal később ő egy csókkal vigasztaljon meg.

 A kórházban a portás úr tájékoztatott minket, hogy késő este lévén kevés orvos tartózkodik az épületben és csak ügyelet üzemel, így mindenképpen várnunk kell, ha nem sürgős az eset. Biztosítottam, hogy nem az, figyelembe sem véve Niall ellenkezését. Én egyáltalán nem bántam az időveszteséget, ám ő még a váróterem felé sétálva is ezen zsörtölődött. Morgott valamit az orvosok felelőtlenségéről, és hogy nem lenne ez ha mentővel jöttünk volna, de én már nem is hallottam szavait, ugyanis minden figyelmem a távoli széksoron üldögélő alakra irányult. Olyan ismerősnek tűnt. Ahogy közelebb értünk rá is jöttem honnan. Pont úgy nézett ki, mint az egyik volt osztálytársam Elizabett, aki még hatodikban kiköltözött Manchesterbe... Várjunk csak. De hisz Manchesterben vagyunk. Vajon tényleg ő az? 

 - Eliza...? - szólítottam meg bizonytalanul. Felkapta a fejét és immáron a telefonja helyett engem tanulmányozott. Kétség sem fért hozzá, hogy tényleg ő az. Ugyanaz a barátságos szempár, ugyanaz az aranyos, mosolygós arc. Csak idősebb lett néhány évvel, felnőtt, ahogy én is. 

 - Kamilla? Tényleg te vagy az? - kérdezett vissza meglepődötten. - Azta. Mit keresel itt? - egy pillanatra Niallre siklott a tekintete. - Ah, hülyéket kérdezek, hisz olvastam rólatok a neten. Olyan cukik vagytok. Gratulálok a kisbabához! Úgy örülök, hogy találkoztunk, olyan régen láttalak! Ajj, most annyira szívesen megölelnélek, csak a kezem... Tudod, olyan béna vagyok, mint régen és elbotlottam a saját lábamban és azt hiszem eltörött. Na mindegy. Látod semmit sem változtam, össze-vissza hadarok mindent és szóhoz sem hagylak jutni - nevetett fel. - Mesélj mi van veletek? 

 Nekem is nevetnem kellett, olyan aranyos volt ahogy dőlt belőle a mondanivaló. Ami a fejében volt azt ki is mondta, ahogy régen. Semmit nem változott, kivéve az akcentusát. Az itt töltött hosszú évek hatására kicsikét törte a magyart, ami nem csoda hisz valószínűleg az anyukáján kívűl nem is a használta senkivel mióta kiköltözött.

Habár teljesen tisztában volt vele ki áll mellettem, Niallnek fogalma sem volt róla ő kicsoda, ezért úgy döntöttem mielőtt belemélyedünk a beszélgetésbe bemutatom őket egymásnak. 

  - Eliza, ő Niall a barátom - mutattam a srácra magyarul prezentálva, majd átváltva angolra eljátszottam ugyanezt. - Niall, ő Eliza egy volt régi osztálytársam. Általános iskolában költözött ide Budapestről, azóta nem láttam. 

 - Csak Bess. Évek óta senki nem hívott Elizának - szólt oda nekem mielőtt odanyújtotta a kezét Niallnek - Szia! Bess vagyok. Örülök a találkozásnak! Bírom a zenéteket. 

 Ahogy Niall elfogadta a kézfogást, megkönnyebbülten felsóhajtott. 

 - Ahh, végre értelmes szavak! Én is örülök, és köszönöm. 

 - Ha gondolod társaloghatunk tovább angolul, hogy te is értsd. Sőt, ami azt illeti én is jobban otthon érzem már magam ebben a nyelvben. Hiába az az anyanyelvem, sajnos gyakorlás hiányában már erősen felejtek -  csevegett könnyedén angolul. Valóban érezhető volt a beszédén, hogy ehhez szokott hozzá, sokkal természetesebben beszélt így, mint magyarul. 

 - Akkor marad az angol - egyeztem bele. - Igazából már én is hónapok óta ebben élek, rá vagyok kényszerülve Niallék miatt, csak Annával használtam néha a magyart.

 - Anna? A legjobb barátnőd? Mi van vele? Még mindig olyan jóban vagytok?

 - Igen... Nem... Nem tudom - huppantam le kicsit elszomorodva az egyik székre. 

 - Hogy érted azt, hogy nem tudod? - ráncolta a szemöldökét zavarodottan.

 - Hát ez egy igazán hosszú történet... - segítségkérően Niallre pillantottam, hogyan tovább, aki csak megvonta a vállát, jelezvén tegyem amit jónak látok. - ...aminek a kezdetén és a végén is Har... 

 - Mi történt? Mit mondtak az orvosok? Úgye nincs komoly bajod?! És a kisfiúnknak??! - futott be Harry teljesen idegbetegen, mintegy végszóra. 

 - Nem voltunk még bent. Bár ha rajtam múlt volna... - forgatta a szemét Niall.

 - Rajtad múlt igen! Mert velem ellentétben téged leengedtek a színpadról!!

 - Hűtsd már le magad! Mégis szerinted hogy nézett volna ki, ha ketten futunk a rosszul lett, terhes barátnőmhöz??

 Bess, aki eddig csak kapkodta a fejét, próválva követni és megérteni a helyzetet, itt feladta, és inkább csak csendben megjegyezte.

 - Azt hiszem ez tényleg egy hosszú történet. 

 Kényszeredetten felnevettem.

 - Nem is képzelnéd mennyire. 

 A folyosó végén a többiek kanyarodtak be viszonylag sietősen, ám amikor meglátták a fiúk általános veszekedésén kívűl nyugodtnak mondható csoportunkat lassítottak a tempón, majd Louis felém kiáltott.

 - Hé, Kami! Látom jól vagy, és Kevin is!

 Na ez az információ már nem csak Bessnek, hanem mindannyiónknak új volt, úgyhogy kérdőn néztünk rá. Ki az a Kevin?

 - Kussolj már! - vágta nyakon Zayn. - Ne ordibálj, ez egy kórház, éjjel van és különben is ki a franc az a Kevin?! 

 - Hazz és Kam gyereke. - Úgy mondta mintha ez magától értetődő lenne. - Én neveztem el így, tetszik ez a név.

 - Miért nevezed el te az én gyerekem? - néztem rá furán, teljesen értetlenül állva a dolog előtt. Habár nem is tudom minek lepődtem meg. Ő csak Louis, nála nem mindig van értelme a dolgoknak.

 - Mert tudom, hogy balfaszok vagytok és még nem is gondolkodtatok rajta, név nélkül meg nem maradhat szerencsétlen kölyök. 

 - Dehogynem, én gondolkoztam! - vágott közbe Harry. - Harry lesz! 

 A csoport tagjai egyenként sóhajtottak fel fáradtan és emelték égnek a szemüket. 

 - Persze, és akkor legyen rögtön Styles is, ha valakinek nem esne le, amit amúgy titkolni akarunk - dörzsölgette idegesen az orrnyergét Niall.

 Harry válaszul csak morgott. 

 - Csak ti akarjátok titkolni... Az apja nevét kéne kapnia...

 Bess mellettem lassan felemelte a kezét. 

  - Tudom, hogy nekem van itt a legkevesebb beleszólásom ebbe az egészbe, és nem is pontosan értem a dolgokat, de én ha a helyedben lennék Kami, tuti valami olyan nevet keresnék ami kompromisszum mindenki számára és mind a két országban szinte azonosan jelen van. Mint például a Daniel.

  Hat szempár nézett hosszasan Bessre, elgondolkodva a szavain.

 - Hé, ez nem is annyira rossz ötlet - fogalmazta meg Louis ami mindnyájunkban benne volt. 

 - Köszönöm - mosolyodott el elégedett-büszkén a lány. 

 - Annyira. Mert a Kevin még mindig zseniálisabb. 

 Bess már szólásra nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, de nem tehette meg, mert szólította az orvos.

 Mielőtt becsukódott volna mögöttük az ajtó a doki még oda szólt nekünk. 

 - Ti meg csendesebben, ez egy kórház!

 - Jól van már - legyintett Lou és megforgatta a szemét - Nem tudom miért ismételgeti mindenki, hogy ez egy kórház, mintha nem tudnám magamtól.

 - Hát úgy csinálsz mintha nem tudnád, ugyanis kurvahangos vagy haver.

 Louis eleresztette a füle mellett Liam megjegyzését és a fejével az ajtó felé bökött. 

 - Amúgy ki ez a csaj? 

 - Kamilla volt osztálytársa - válaszolta helyettem Niall, mert én túlságosan el voltam merülve a gondolataimban. 

 - Hm... Nem rossz - merengett el Louis, miközben én teljesen máshol jártam. 

Hogy nem gondoltunk erre előbb? Hisz teljesen magától értetődő. 

 - Fiúk! - csaptam össze a tenyerem belelkesülve. - Harci feladat, hogy keressünk Magyarországon és Angliában is adható fiúneveket! 

 - Egy kérdés - tette fel a kezét Liam. - Hogyan keressünk, ha fogalmunk sincsen milyen neveitek vannak egyáltalán? 

 A többiek helyeslően bólogattak én meg csak szemforgatva felemeltem a telefonom. 

 - Internet. 

 Úgyhogy mindenki rátapadt a Google-re. 

 - Peter! - kiáltott fel izgatottan Louis, hogy talált egyet. 

 - Lou, te talán Sohaországba képzeled magad, de nem hiszem, hogy Kamiék szeretnék, hogy Peter Pannak csúfolják a fiúkat - oltotta be Zayn. Egyet kellett vele értenem.

 - Nem igazán tetszik ez a név. Sajnálom Lou, de azért szép próbálkozás volt. 

 - Diszkrimináljátok a neveimet! - háborodott fel az "igazságtalanságon". 

 - Csodálkozom, hogy egyáltalán ismered ezt a szót - nevetett fel harsányan Zayn, Louis pedig duzzogva keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.  

 - Jó, akkor meg sem szólalok. 

  Akár egy ötéves. De legalább csöndben maradt. Úgy két percig... 

 - David? - találgatott helyette Zayn. 

 - Nem, ez sem a tökéletes - ráztam a fejem, Harry és Niall pedig egyetértően bólogatott. 

 - Hah, megkaptad! - kiáltott fel Louis kárörvendően. 

 - Azt hittük nem szólalsz meg. 

 - Nem is - folytatta a megkezdett hisztit, mi meg nagyon kiröhögtük. 

 - Patrick! 

 - Niall, kizárt dolog, hogy az írek védőszentje után nevezzem el a fiamat. Erről ne is álmodj! - hűtötte le rögtön Harry. A szöszi azért óvatosan körülnézett, hátha valaki támogatja az ötletét, aztán csalódottan lehajtotta a fejét. 

 - Jó na, egy próbát megért. 

 - Martin? - vetettem fel, de mindenki lehurrogta. 

 - Mark? - próbálkozott Liam is. 

 - Na ezt meg én nem engedem - szólt rá Niall. - A testőrömet is így hívják, és nem túl jó dolog, ha az ember közvetlen közelében két azonos nevű személy is van, mert könnyen megzavarodhatunk. 

 - Ne mondd, hogy összekevernéd a fiadat a testőröddel - nevetett fel Liam. 

 - Az én fiamat! - emelte fel a mutatóujját Harry, a miheztartás végett, jól megragadva a lényeget. Én értettem miről beszélt Niall és osztottam a meglátását.

 - Nem, szerintem sem jó ötlet ha folyton vissza kell kérdezni, hogy: Melyik Mark? 

 Tovább böngésztünk. Hosszú ideig nem szólalt meg senki, és nagyon úgy tűnt, ennyi, nincs több lehetőség. Már kezdett szúrni a szemem a sok használhatatlan névtől és eldöntöttem feladom, amikor Harry és Niall hangja egyszerre hasított bele a már egészen letelepedett csöndbe. 

 - Adam!! 

 És tudtam, hogy tökéletes. Már alapból az ritkaságnak számított ha a két fiú egyetértett valamiben, de az hogy hármunk közt is teljes legyen az összhang, sőt még a többi srác is elismerően bólogasson, egyenesen csodaszámba ment. Harry és Niall még mindig megütközve néztek egymásra, hogy kivételesen egyhúron pendülnek, amikor én már a nevek csengését próbálgattam. 

 - Adam - Ádám. Hmm... Imádom! 

 Erre mindenki megütközve nézett rám. 

 - Ez mi volt? 

 - A magyar változatának a kiejtése. 

 - Wow, tök érdekes lehet az a nyelv. Mondj kérlek még magyarul valamit! - kérlelt Zayn, de mielőtt kinyithattam volna a számat Niall közbevágott. 

 - Én tudok! Csorke! 

 Büszkén kihúzta magát, hogy végre menőzhet ezzel előttük, de mivel elkuncogtam magam, szegényt nem igazán vették komolyan. 

 - Az igazából úgy hangzik, hogy csirke, és a chicken megfelelője - magyaráztam, és észre sem vettem, hogy Bess lépett ki az ajtón, nyomában a dokival. 

 - Magyarórát tartunk? 

 Annak ellenére, hogy be volt gipszelve a fél karja, mosolyogva jött oda hozzánk. 

 - Én átveszem őket a tanításban amíg bent vagy. 

 - Köszi, - nevettem - de vigyázz mert neveletlenek! 

 - Kii?! - hördült fel felháborodottan Louis.  - Én kikérem magamnak, már legalább fél órája egy szót sem szóltam! 

 - Ügyes fiú! - dícsértem meg, eljátszva a tanító nénit. - Ezért megérdemelsz egy piros pontot. 

 Nevetéssel díjazták a megszólalásomat, kivéve az orvos, aki csak várakozóan nézett rám, hogy mikor leszek hajlandó befáradni. Kényszeredetten felálltam, mire Niall és Harry ugyanígy tett. Senki nem szólt rájuk, evidens volt, hogy velem jönnek. Az orvos azért egy kicsit furcsán nézett, de ő sem szólt semmit, valószínűleg már minél hamarabb túl akart lenni rajtunk, és épületen kívül tudni a lármás társaságot. 

 Igazam lett, feleslegesen jöttünk be, ugyanis semmi komoly bajom nem volt. Egyedül azért lettem megszidva, mert nem ettem eleget és sokat álltam egyhelyben. Ezáltal ugye leesett a vércukrom és a szervezetem azért tette vízszintesbe magát, hogy újra oxigénhez jusson az agyam. Ennyi a nagy történet, amit annyira túldramatizáltak a fiúk. 

Azért meg kellett ígérnem, hogy rendesen fogok étkezni, mert a kisbabának szüksége van a megfelelő tápanyagokra a fejlődéshez. Valamint, hogy ezentúl inkább egy székről figyelem végig a koncerteket, kihagyom az afterpartykat, korán lefekszem, nem erőltetem meg magam és a többi, és a többi. Niallék úgy bólogattak, mint a kocsik kalaptartóján csücsülő bólogatos kutya. Elszánt ábrázatukat elnézve a következő hónapokat párnák közt fogom tölteni, amíg valaki folyamatosan tömi belém a kaját, és csak akkor lesznek elégedettek, amikor már akkora leszek, mint egy bálna, aki ki sem tud kelni az ágyból "megerőltetni magát". Hurrá... 

  Kilépve a többiek közé, olyan hangzavar fogadott, mint egy állatkertben. Amíg köztük voltam ez fel sem tűnt, és most már teljesen megértettem az orvos reakcióját, aki azt kívánhatta, hogy csak tűnjünk el innen minél gyorsabban. Louis és Bess épp nagyban egymást oltották, Liam és Zayn pedig jókat derültek rajtuk. Idilli kép. 

 - Kész vagyok srácok, mehetünk! - kiabáltam be közéjük, remélve, hogy valamennyire felhívom magamra a figyelmet. Siker, Louis felkapta a fejét.

 - Ezaaaaaz! Irány a parti!!! - ujjongott, de Niall leállította. 

 - Ne is álmodj róla, Kamillának pihenésre van szüksége!

 - Ajj, haver ne csináld már, ez a szülinapod! 

 - Igen Niall, nehogy miattam rontsd el mindenki örömét és kihagyd a saját bulid - ellenkeztem, mert az nem járja, hogy én leszek az, aki lehúzza a társaságot. - Akkor inkább nem megyek! 

 - Nélküled én sem megyek sehova, úgyhogy a téma le van zárva. 

 - Vagy mi lenne ha... - gondolkoztam valamilyen lehetséges alternatívát keresve. - ...némi kajával és piával tartanánk egy privát partit így heten? Nem lenne túl kemény a buli, de tekintve, hogy egy kórház folyosóján is baromi jól elvoltunk, szerintem jól szórakoznánk. Beszélgetnénk, hülyülnénk, megünnepelnénk Niallt. Na benne vagytok? 

 - Tetszik az ötlet!

 - Még szép!

 - Csapassuk! 

 - Bess velünk tartsz? - fordultam a lányhoz. - Ahogy láttam eléggé egymásra hangolódtatok Louisval. 

  Rákacsintottam olyan lányosan, és úgy tűnik nagyon belenyúltam, mert enyhén fogalmazva elpirult. 

 - Mi ketten?? Dehogyis!! Borzalmas egy nőszemély, ki nem állhatom! - ellenkezett Louis hevesen. Talán túl hevesen. 

 - Az jó, mert én is utállak, és kicsit gázul jött volna ki, ha neked mondjuk bejövök meg ilyenek! - vágta vissza reflexből Bess. 

 - Kár ezen dolgoztatnod a csinos kis fejecskédet, mert soha nem fog megtörténni! Hogy te nekem?? Pff, hova gondolsz.

 - Látjátok erről beszéltem - nevettem el magam a nevetséges színjátékukon. - Akkor jössz?

 - Még szép, van egy kis elintéznivalóm ezzel a tahóval!

 - Az jó mert még én sem fejeztem be! - kontrázott rá csak azért is Lou.

 - Csak nehogy gyerek legyen a vége - szólt közbe Harry és akkorát nevettünk, hogy félő volt, azon nyomban kitiltanak minket a kórházból. 

 - Te már csak tudod... - mosolyodott el halványan Niall, majd elkapta a kezem. - Kam...

 - Igen, tudom. Természetesen attól még korán lefekszem és egy kortyot sem iszok - daráltam unottan megelőzve az aggódó mondatait. 

 - Nem, most nem az. Szeretlek. Neked köszönhetem az egész mesés szülinapomat. Talán még soha nem törődtek velem ennyit, mint amennyire te figyelsz rám. Köszönöm, hogy vagy nekem! 

 Magához húzott és hosszasan megcsókolt. Ott mindenki előtt. Ritka pillanat volt, de imádtam. 

 - Pfúj, na jó menjünk már! - hallottam Harry zsörtölődő hangját, ami megmosolyogtatott. 

  - Ugyanez vonatkozik rád is, csak te minden egyes pillanatban, amiért nem tudok elég hálás lenni. Nagyon szeretlek!  - suttogtam az ajkainak. - Viszont lehet mennünk kéne, mielőtt Harry elhányná magát és a többiek szétszednék a kórházat. 

Felnevetett.  

 Rákulcsoltam a kezem az ujjaira és az "undorodó" Harry, a fejcsóváló Zayn, és a szüntelenül civakodó Louis és Bess páros után megindultunk a néptelen folyosókon. A sereghajtó Liam felzárkózott Niall mellé, majd a vállára tette a kezét. 

 - Na haver, üdv "a szülinapomat egy kórházban töltöttem" klubban - emlékeztette a saját szülinapjára, amikor a balesetin kötöttünk ki. 

 - Haha. Én amúgy nem bánom. És tudod miért nem? Mert velem voltak azok az emberek, akik fontosak számomra. Ennél több nem kell. És most jól érzem magam. Olyan fesztelenül boldognak amilyennek már régóta nem éreztem. 

  Tudtam miről beszél Niall, mert én is így voltam vele. Úgy éreztem szépen lassan kezd helyrezökkeni az életünk.